Tbiliszi óvárosának főutcájáról nyílik az Anton Katolikos (1720-1788) grúz pátriárkáról, a grúz felvilágosodás előfutáráról elnevezett utca, amely – nomen est omen – történetesen egy egykori katolikus templomhoz vezet, noha ezt a szovjet rendszer alatt pompás kamaraszínházzá alakították át.
Az utca főutca felőli sarkán Grúzia 2008-as orosz lerohanása után tűntek fel az első oroszellenes graffitik, ahogy az egész városban. De itt, talán központi fekvése miatt, lassanként összefüggő protest-fal alakult ki belőlük, amelyen a grúz ellenzék minden témája helyet kap, az orosz megszállókkal szembeni ellenállástól – 1921-ig és még tovább is visszamenőleg – az ukrán honvédőkkel való szolidaritáson át az oroszbarát grúz kormány elutasításáig.
1783: a georgievszki védelmi szerződés megkötése, amelyet Oroszország számtalanszor megszegett • 1801: I. Pál cár megsemmisíti a grúz államiságot és az országot Oroszországhoz csatolja • 1811: A grúz egyház önállóságának megszüntetése és az orosz egyház alá rendelése • 1832: Egy grúz nemesi összeesküvés leleplezése, a résztvevők megbüntetése és száműzése • 1921: A Vörös Hadsereg megdönti a független Grúz Köztársaságot, és az országot erőszakkal a Szovjetunióba olvasztják • 1937: Sztálini tisztogatás: a grúz elit ezreinek meggyilkolása • 1978: Az új szovjet alkotmány megpróbálja megfosztani a grúz nyelvet az államnyelvi státusztól, ami hatalmas tüntetésekhez vezet • 1989 (a tbiliszi mészárlás): A szovjet hadsereg április 9-én mérges gázzal és gyalogsági ásókkal veri le a békés függetlenségi tüntetést • 1991: Moszkva politikai és gazdasági nyomással próbálja megakadályozni a grúz függetlenséget • 1992 és 1993: Az orosz hadsereg és titkosszolgálat támogatja (sőt valószínűleg kirobbantja) az abház és oszét szeparatizmust • 1999: Oroszország a csecsen háború keretében bombázza a grúziai Pankaszi-szorost • 2008: az oroszok által provokált dél-oszétiai incidens ürügyén az orosz hadsereg megszállja Dél-Oszétiát és Grúziába is átlép, a fegyverszünet után is sok grúz katonát megölve
Felül Giorgi Antsukhelidze tizedes, aki 2008. augusztus 9-én esett az orosz hadsereg fogságába Chinvaliban, s az internetre is felkerült brutális kínzás után agyonverték. Grúzia Nemzeti Hősének nyilvánították, és képe az არ დანებდე ar danebde! „ne add fel!” felirattal a megszállás ellen tiltakozó graffitik mémje lett • Alul Maro Makashvili egyetemi hallgató, aki az 1921-es szovjet invázió kezdetén jelentkezett ápolónőnek, s az invázió egyik első hősi halottja lett. Az irodalom „a grúz Jeanne d’Arc” néven emlegeti, és naplója iskolai olvasmány
Talán egy évtizede figyelem ezt a falat, amelynek apró változásai évről évre tükrözik az ellenzéki néphangulatot. Májusban láttam utoljára, s most egyetlen jelentős új elemet regisztrálok rajta: egy sírkövet, amelyet wishful thinkingként állítottak fel jó előre a grúz nép jelenleg legutáltabb ellenségének sírjára.
A sírkő néhány olyan fordulatot tartalmaz, amely lábjegyzetet igényel:
• Z • Az ukrajnai orosz invázió általános jelképe, az ebben alkalmazott orosz harci járművek jelzése, amelynek azonban nincs egyértelmű jelentése. A sírkő nyilvánvalóan a szokásos kereszt helyett használja.
• Putler • A Putyin és Hitler nevek összevonása, amely a 2008-as orosz invázió után bukkant fel Grúziában, a Krím 2014-es annektálása és a donbaszi háború után terjedt el Ukrajnában, s a 2022-es ukrajnai orosz invázió után vált ismertté világszerte. Az azonosítás alapjául szolgáló főbb érvek: a területi expanzió és a szomszédos országok szuverenitásának tagadása, az intenzív állami propaganda és személyi kultusz, a diktatórikus vezetési módszerek és az ellenzék erőszakos elhallgattatása.
• Khuylo • A хуй – „fasz” szó egy -ло pejoratív főnévképzővel ellátva, jelentése kb. „faszfej”, „rohadék” csak sokkal erősebb. Az orosz és ukrán szlengben egyaránt jelen volt régóta, de azóta kötődik kifejezetten Putyinhoz, mióta a 2014. márciusi harkivi futballszurkolói felvonulás résztvevői a ritmikus és könnyen megjegyezhető Путін — хуйло! Ла-ла-ла-ла-ла! rigmust skandálták, s ez az oroszellenes tüntetések általános jelszavává vált.
• Ukránok és bunker • Nyilvánvaló utalás egyfelől az ukránok nemrég elért sikereire az orosz fronton, másfelől Hitler halálára, amelyhez hasonlót kívánnak Putyinnak, mégpedig még ez évben, 2026-ban.
Van azonban egy olyan eleme is a sírkőnek, amely első látásra nem hordoz különleges jelentést, csak akkor, ha belegondolunk, hogy Putyin nem 1950-ben, hanem 1952-ben született. Vajon egy ennyire bennfentes felirat készítője hogyan téveszthette el pont a születési évet?
A helyzet az, hogy az 1950-es születési évnek is jelentése van. Egy olyan legendára utal, amely már évek óta makacsul tartja magát a grúz közvéleményben. Eszerint Putyin valódi anyja a grúziai Metekhi faluban nevelte 1950-ben született fiát egészen kilenc éves koráig, amikor aztán oroszországi nevelőszülőkhöz adta.
A történet ott kezdődik, hogy Rustam Daudov, az 1999-es második csecsen háborúban elűzött csecsen kormány tbiliszi képviselője helyi szóbeszédből megtudja, hogy a Tbiliszitől nyugatra hatvan kilométerre, a Mtkvari/Kura folyó partján fekvő Metekhi faluban él egy idős asszony, Vera Putyina, aki azt állítja, hogy Vlagyimir Putyin – aki Borisz Jelcin lemondásával Oroszország ügyvezető elnöke lett – valójában az ő fia: felismerte a tévében! 2000 januárjában elutazott hozzá, és hosszú videóriportot készített vele.
A riportban Vera Putyina elmondja, hogy 1926-ban született Ocsior faluban, az Ural-hegység lábánál. Mezőgazdasági gépésznek tanult, s ott ismerkedett meg Platon Privalov szerelővel, akitől gyereke lett. Ezután tudta meg, hogy Privalov házas, úgyhogy szakított vele, és hazament szülőfalujába. Itt született meg 1950. október 7-én fia, Vlagyimir, aki az ő hajadon családnevét kapta. Két év múlva Taskentben egy továbbképzésen ismerkedett meg a grúz Giorgi Osepashvilivel, akivel összeházasodtak, s Metekhibe költöztek. A fiú itt nevelkedett kilenc éves koráig, amikor mostohaapja követelésére – mint kezelhetetlenül agresszív gyereket – anyja visszavitte Oroszországba. Itt távoli rokonai – szintén Putyin nevűek – fogadták örökbe őt, miután két saját fiuk a háború alatt meghalt. Putyin későbbi hivatalos életrajzában vér szerinti szüleinek nevezi őket, noha „anyja” 1952-ben már 41 éves volt, ami akkor rendkívülinek számított a Szovjetunióban.
A történet szerint az örökbefogadó Putyin házaspár azért „fiatalította meg” Vovát két évvel, mert Grúziában alig tanult meg oroszul olvasni, és csak így vették be a tudásának megfelelő osztályba. Fontos azonban, hogy hivatalos születésnapja így is október 7. maradt.
Amikor Daudov bizonyítékokat kért erre, Vera Putyina azt mondta, a titkosszolgálat már járt nála, és minden fényképet és iratot elvitt. Csak később, a hír felröppenése után találta meg a Daily Telegraph az iskola osztálynaplóját, amelyben Vlagyimir Putyin tanuló pontosan a mondott években szerepelt.
Daudov kapcsolatba lépett Artyom Borovikkal, az egyik legnevesebb orosz oknyomozó újságíróval, hogy publikálja a videót, lehetőleg még a 2000. március 26-i oroszországi választás előtt, hogy megingassák a csecsen háborút megindító Putyin esélyeit. Borovik március 17-én szállt fel a Moszkvából Tbiliszibe induló gépre, amely a felszállás után máig tisztázatlan műszaki problémák miatt felrobbant. Túlélő nem maradt.
Daudov ezután Antonio Russo olasz újságírónak is átadta a kazettát. Russót másnap reggel holtan találták, egy megrendezett közúti balesetben, s minden irata – és a kazetta is – eltűnt szállodai szobájából. A baleset kivizsgálására kiküldött olasz nyomozókat két hét után kiutasították Grúziából, s a nyomozásban részt vett két grúz rendőr egyike rövidesen öngyilkos lett, a másikat megmérgezték.
Később a tbiliszi csecsen irodát feloszlatták, s Daudov a bakui csecsen irodában vállalt munkát, ide-oda repülve a két főváros között. 2003. szeptember 7-én a bakui rendőrség egy holttestet talált a Gagarin-híd mellett, akit öt pisztolylövéssel öltek meg. Az illető egy Rustam Daudov nevű csecsen volt. De a „mi” Daudovunk ekkor már a gépen volt hazafelé Tbiliszibe. Ha őt akarták megölni, nem a megfelelő embert találták meg. Daudov és családja ezután ENSZ-segítséggel hagyta el Tbiliszit.
Ennyi a történet, amelyet Grúziában többé-kevésbé mindenki igaznak tart. Igazoló dokumentumok természetesen nincsenek, az osztálynaplón és egyetlen megmaradt gyerekkori fényképen kívül, amely nem feltétlenül azonosítható a későbbi Putyinnal.
Néhány forrásunk van. Ineke Smits holland filmrendező a hír felröppenése után, 2003-ban ment el Metekhibe, ahol több hónapot töltött Vera Putyinával és a falu lakóival, Vova egykori osztálytársaival és tanáraival riportozva, s mindannyian azt nyilatkozták, hogy ő a mostani Putyin. Erről készült a Putin’s Mama című dokumentumfilmje.
Kate Weinberg a The Daily Telegraph 2008. december 5-i számában publikált cikket Could this woman be Vladimir Putin’s real mother? címmel. A cikket helyszíni riportok és kutatás előzte meg: ennek során találták meg az idézett osztálynaplót is.
Steffen Dobbert a Die Zeit 2015. május 7-i számában publikált nagyon részletes helyszíni riportot és az addigi források összefoglalását, amelyben nagyjából a fenti történetet mondja el.
Krystina Kurczab-Redlich 2022-ben publikált oknyomozó Putyin-életrajzot Wowa, Wołodia, Władimir: tajemnice Rosji Putina (Vova, Vologya, Vlagyimir: a putyini Oroszország titkai) címmel, amelyben részletesen ismerteti a grúz gyerekkor történetét is, azzal befejezve, hogy mindez nem igazolható.
És hát valóban: ha tényleg így volt, de a titkosszolgálat elvitte a dokumentumokat, akkor mivel lehetne igazolni?
És tény, hogy Vlagyimir Putyin gyermekkorából csak tíz éves kora után vannak fotók és dokumentumok. Mindaz, ami előtte volt, csak az ő önéletrajzából ismert.
A Die Zeit tudósítójának Vera Putyina lánya elmondta, hogy néhány évvel korábban egy rendőr és két ápolónő járt az anyjánál, vért vettek tőle, de nem mondták meg, miért, és eltűntek. Ők arra gyanakszanak, DNS-vizsgálatot akartak végezni. Ennek eredménye azonban soha nem derült ki.
Bizonyítékok híján tehát a történészi konszenzus az, hogy noha igazolhatóan létezett egy Vlagyimir Putyin nevű fiú az 1950-es években Metekhiben, de ennek sorsáról semmit nem tudunk, és nem bizonyítható, hogy azonos lenne Vlagyimir Putyin orosz elnökkel.
Vera Putyina 2023. május 30-án, 96 éves korában halt meg és temették el Metekhiben. Ő elmondta, amit igaznak tartott. A másik, aki az igazságról nyilatkozni tudna, Vlagyimir Putyin. Ő viszont soha nem igazolta vagy cáfolta állítólagos anyja beszámolóját. Csupán Dmitrij Peszkov szóvivő nyilatkozta a The Daily Telegraph megkeresésére, hogy „a történet nem igaz”, és hogy az elnök életrajza részletesen megtalálható a Kreml honlapján.
És ha a sírkő felirata helyesen jósol, már Putyinnak sem maradt sok ideje elmondani az igazságot.
De talán nem is fontos.
* * *
Függelék
A felhasznált források szinte mind olvashatóak az internetes linkeken, és mind angolul vannak. Egyet kivéve. Krystina Kurczab-Redlich Wowa, Wołodia, Władimir: tajemnice Rosji Putina (Vova, Vologya, Vlagyimir: a putyini Oroszország titkai), 2022 c. életrajza csak könyvben jelent meg, és a sokak számára nehezen olvasható lengyel nyelven. Ezért itt közlöm fordításban a Putyin grúziai gyermekkoráról szóló fejezet leglényegesebb részét, Vera Putyina beszámolóját.
Vera, született Putyin vallomására talán soha nem került volna sor, ha Metekhiben nem jelennek meg olyan emberek, akiket különösen érdekelt ő és férje, Giorgi Osepashvili családja. Az idegenek Vera kisfiáról, Vologyáról kérdezősködtek, aki kisgyermekként érkezett a faluba, az Osepashvili családnál nevelkedett, majd csaknem tízéves korában eltűnt. A látogatók azt is kérték, hogy mutassák meg nekik a kis Vova fényképeit, amelyeket aztán mind magukkal vittek. Nem volt belőlük sok, mindössze néhány darab. Csak ekkor döbbentek rá Metekhi lakói, hogy az ő Vovájukból lett Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin.
Talán az egész történet megmaradt volna falusi szóbeszédnek, ha 2000. január 3-án egy grúz férfi nem keresi fel a Csecsen Köztársaság – Icskéria – tbiliszi képviseletét azzal a hírrel, hogy a közeli Metekhi faluban él Vlagyimir Putyin valódi édesanyja, akit félmillió dollárért hajlandó odavinni nekik. A csecsenek kinevették, hiszen az internetről ismerték már az orosz elnökjelölt életrajzát. Abban feketén-fehéren az állt, hogy édesanyja egy évvel korábban meghalt.
Komolyabban csak akkor kezdték venni az ügyet, amikor a beszélgetés végére rájöttek, hogy a látogató a grúz titkosszolgálat embere, amely mások kezével szeretett volna megszabadulni ettől a kellemetlenné vált személytől. Akkoriban a csecsen emberrablók hírhedtek voltak szerte a világon, ezért ha ezt az emberrablást is nekik tulajdonították volna, senki sem lepődött volna meg rajta. És esélyük sem lett volna ártatlanságukat bizonyítani, különösen a Csecsen Köztársaságban dúló háború körülményei között.
A grúz egy vastagon felöltöztetett kisgyermek régi fényképét, valamint egy szakértői véleményt tett az asztalra, amely szerint a felvételen a gyermekkorú Vlagyimir Putyin látható. Ezután bekapcsolt egy magnót, amelyről a falu lakóival készített hangfelvételek szóltak. A megszólalók Vera fiára, a Vova nevű kisfiúra emlékeztek vissza, aki éveken át közöttük élt. A csecsenek ekkor megértették, hogy ha Vera Nyikolajevna, született Putyin valóban Oroszország leendő elnökének édesanyja, akkor ebben a pillanatban rendkívül kellemetlen személy lehet Putyin számára, és könnyen történhet vele valami baj.
Az is világossá vált, hogy ha a választási kampány idején napvilágra kerülne egy ilyen súlyos, ráadásul meglehetősen pikáns hazugság az elnökjelölt életrajzában, az ugyan nem robbantaná fel Vlagyimir Putyin esélyeit a Kreml meghódítására, de komoly csapást mérne a róla kialakított képre. Ez minden ellenfelének örömet szerzett volna, a csecseneknek pedig különösen. Fél éve már orosz bombák pusztították országukat, harckocsik tapodták földjüket, polgáraikat pedig szinte minden katonai ellenőrző ponton kínzásoknak vetették alá – mindez a „terrorellenes műveletet” irányító Vlagyimir Putyin parancsára.
A tbiliszi Csecsen Tájékoztató Központ vezetője ezért haladéktalanul felvette a kapcsolatot felettesével, Vaha Ibrahimovval. Elhatározták, hogy ellenőrzik a hallott történetet, és ha igaznak bizonyul, nyilvánosságra hozzák. Csak így remélhettek valamiféle védelmet saját maguk és Vera Nyikolajevna számára. A nyilvánosság elé lépéshez azonban – a falubeliek és maga Vera vallomásán túl – kézzelfogható bizonyítékokra is szükség volt, legalább fényképekre. Azokat azonban valaki már korábban elvitte a faluból.
A csecsenek végül a grúz Alija című újság munkatársaival együtt keresték fel Vera Nyikolajevnát.
A metekhi iskola közelében áll egy szerény kis ház, mellette szőlőlugassal benőtt pavilon. Itt találkozik először Vaha Ibrahimov az alacsony termetű asszonnyal, akinek mozdulatai határozottak, világos, mélyen ülő szemei pedig különös kifejezést kölcsönöznek az arcának.
– Kínos mindezt újra felidézni – mondja Vera Nyikolajevna, láthatóan zavarban az újságírók jelenléte miatt. – Nehéz visszatérni a régi hibákhoz, tévedésekhez. Hiszen már fél évszázad telt el azóta.
Mégis megpróbál beszélni. Időnként elakad, dallamos orosz szavait mintha a torokhangú grúz beszéd romjai alól kellene előásnia, és egész életének történetét néhány egyszerű mondatba igyekszik sűríteni. Fakókékre halványult szeme hol felragyog, mintha belülről világítaná meg valami, hol könnyektől elhomályosul. Fogatlan száját hol mosoly húzza szét, hol a sírás szorítja össze.
– „Születtem…” – kezdi, de rögtön félbeszakítja magát. Feláll, bemegy a ház belsejébe, majd egy megsárgult, foltos személyazonosító igazolvánnyal tér vissza.
Vera Nyikolajevna Putyina 1926. szeptember 6-án született Tyerehino faluban, a Permi területen, az Urál vidékén, a kis Ocsor város közelében. Anna Iljicsna és Nyikolaj Ilarionovics Putyin négy gyermeke közül ő volt az egyetlen lány.
A háború után a városi Mezőgazdasági Gépesítési Technikumban tanult tovább. Azokban a háború utáni években az iskolák padjaiban olyan fiatal nők ültek, akik nem sokkal korábban még hadiüzemekben dolgoztak megfeszített tempóban, és olyan férfiak, akik éppen csak letették a fegyvert. Több volt közöttük a felnőtt nő, mint a lány, és több a férfi, mint a fiú. Itt ismerkedett meg a már felnőtt Vera Nyikolajevna Platon Privalovval, akinek nevét még ma is nehezen ejt ki.
Egy ideig együtt éltek. Vera meg volt győződve róla, hogy összeházasodnak. Már várandós volt, amikor…
– Egyszer csomag érkezett hozzá, valami élelmiszerrel – emlékezik vissza. – Elutazott néhány napra, én pedig kibontottam a csomagot. Szalonna volt benne és egy levél a feleségétől. Mire visszatért, én már nem voltam ott. Hazaszöktem a szüleimhez.
A házasságon kívül született gyermek a háború utáni Oroszországban nem számított különösebb problémának. A szülei szemrehányás nélkül fogadták vissza lányukat, és feltehetően örültek is, amikor 1950 szeptemberében megszületett az unokájuk. Egy évvel később Vera – ekkor már elektromechanikai technikusként – gyakorlatra utazott a hűvös Urálból a forró Üzbegisztánba, Taskentbe.
A munkásszálló mellett, ahol lakott, állt egy barakk, amely klubhelyiségként szolgált. Ide jártak át a közeli katonai alakulat katonái, köztük egy jóképű grúz, Giorgi Osepashvili. Itt ismerkedtek meg.
A háború utáni szegény Oroszország lakói számára Grúzia, a narancs és a szőlő hazája valóságos tejjel-mézzel folyó Kánaánnak tűnt. Vera ezért minden fenntartás nélkül elhitte Giorgi történeteit arról, hogy gazdag ember, és nagy háza van Tbilisziben.
A zord Urálban, ahol Vera felnőtt, aligha beszéltek sokat a kaukázusi emberek féktelen fantáziájáról. Amikor ezért Giorgi azt mondta neki: „Leszerelek a hadseregből. Szükségem van egy feleségre, nem akarok egyedül hazamenni. Anyám meghalt, apám pedig újranősült”, Vera három napon belül meghozta a döntését.
– Olyan gyorsan történt minden – sóhajt fel évekkel később. Talán azért, mert korábban, vízkereszt előtt, a régi orosz szokás szerint, a karácsonyi jóslások idején tükörbe nézve egy egyenruhás férfit látott meg, aki Giorgira emlékeztetett. Talán azért, mert Giorgi annak ellenére is vele akart maradni, hogy más férfitól született gyermeke volt. Vagy egyszerűen beleszeretett...
Akárhogy is történt, nem menekült el Metekhi faluból, pedig Giorginak még saját háza sem volt, apja otthonában pedig padló helyett döngölt föld borította a szobát. Nem menekült el, hanem egy évvel később arra kérte édesanyját, hogy hozza el hozzá a kisfiát. Anna Iljicsna ezt megtette, Vera apjának tiltakozása ellenére, aki sohasem békélt meg egyetlen lánya választásával. A családi emlékezet szerint az idős kommunista gyűlölte Sztálint – aki grúz volt –, Grúziát pedig idegen és vad országnak tartotta: olyannak, ahová nyaralni el lehet utazni, de egész életet leélni nem.
Itt tulajdonképpen véget ér a sors által írt történet prológusa, amelynek főszereplője Vera Nyikolajevna, született Putyin, férjezett nevén Osepashvili. Ekkor lép színre a valódi főhős.
A kisfiú még hároméves sem volt, amikor először kicsúszott a talaj a lába alól. Kiszakították a tyerehinói ház biztonságos világából, annak a nőnek az öleléséből, akit bizonyára az édesanyjának hitt, és annak a férfinak a mellől, aki számára apát jelentett. Egy olyan helyre került, ahol minden idegen volt számára: új anya, új apa, új otthon.
A pszichológusok szerint a gyermek – különösen a hároméves gyermek – érzelmi fejlődését meghatározó tényezők közül, mint a nyugalom, a szeretetteljes gondoskodás és a szükségletek kielégítése, a legfontosabb a biztonságérzet. Mivel pedig a biztonságérzet hiányát nagymértékben fokozza a legközelebbi hozzátartozóktól való elszakadás, és ezt a gyermek annál mélyebben éli meg, minél fiatalabb, hiszen ilyenkor a legerősebbek a kötődései, elképzelhetjük, milyen megrázkódtatást jelenthetett a kis Vlagyimir számára ez a „grúziai átültetés”.
Egy hároméves gyermek idegrendszere még fejletlen, saját énképének és önbizalmának kialakulása pedig rendkívül sérülékeny. Ebben az életkorban könnyű ezeket megerősíteni, de ugyanilyen könnyű elfojtani is. Ez utóbbi esetben – a pszichológusok szerint – súlyos zavarok alakulhatnak ki: hazugságra való hajlam, agresszív, sőt akár pszichopata viselkedésformák is.
De hiszen az anya honvágyból és szeretetből hozatta magához a kisfiát. Ezért talán nem kellene túl nagy jelentőséget tulajdonítani a lélekbúvárok baljós jóslatainak. Volt otthona a gyermeknek? Volt, még ha szegényes is. Volt édesanyja? Az is volt, ráadásul szerető. A szőke hajú, világos szemű kisfiú az új családnak is tetszett; egyesek szerint egyenesen a kedvencük volt. Talán ezért készült róla fénykép egy olyan időben, amikor a falvakban a fényképezőgép ritkaságszámba ment.
A kis Vovocska azonban nem tűnik boldognak ezen a képen. Nevelőapja, Giorgi ezt a fényképet testvérének, a Goriban élő Vahtangnak ajándékozta. A hátoldalára ügyetlen kézírással oroszul ezt írták:
„Emlékül Nyinának és Vahtangnak Gogától. A fiam, Vovka. Vovka nagyon sírt, nem akarta, hogy lefényképezzék, elvette a fényképész csengőjét, és csak azt hajtogatta: haza, haza… Így aztán hős katona helyett ez a Vovik inkább egy sírós gyereknek látszik rajta.”
Még ha jól is érezte magát ott – vagy legalábbis elviselhetően –, ez nem tartott sokáig. Giorgi a téglagyárban dolgozott, és éppen új házat épített. Vera Nyikolajevna újabb gyermeket várt. A mostohaapa számára az idegen kisfiú egyre inkább teherré vált.
Közben a kisfiú nőtt, és hozzászokott ahhoz, hogy gyakran utána kiáltják a nabicsvari, bezrodnij szavakat – vagyis hogy család nélküli, ismeretlen apától származó fattyú. A Kaukázusnak megvannak a maga szabályai. A házasságon kívül született gyermek nem illett bele ezekbe a szabályokba. Ahogyan az őt világra hozó asszony sem. Minél idősebb lett a fiú, annál fájdalmasabban tapasztalta ezt.
– A mostohaapja verte? – kérdezte Vaha Ibrahimov Vera Nyikolajevnát.
– Verni nem verte… de nem akarta itt látni – felelte az asszony.
Mit is mondhatna másként arról a férfiról, akivel ezernyi napot és éjszakát élt le, és aki még most is valahol a közelben jár? Évekkel később, amikor száraz leveleket gereblyézett férje sírja körül, emlékein nehezen áthatolva így beszélt róla:
– Veszekedős ember volt… Nehéz időkből nem volt hiány. De mindig együtt maradtunk… Szüksége volt rám… Ha összeverekedett valakivel, hónapokig nem szóltam hozzá. De mindig ő békült ki velem, nem én… Ilyen volt a házasságunk. Jó is volt, rossz is. Mindenből jutott egy kevés. Ilyen az élet… Magam sem értem már önmagamat.
És mit is kellene ezen érteni? A ma már elhalványult, egykor erős és tiszta érzések neve egyszerűen szerelem volt.
Metekhiben elég néhány házzal odébb menni Vera Nyikolajevna otthonától, megszólítani néhány régi szomszédot, és megkérdezni őket a kis Vováról. Ilyesmiket mesélnek:
– Itt, ennél a háznál, ahol lakott, gyakran guggolt a fal tövében, nekidőlt a falnak, és csak hallgatott. Olyan szegény kisfiú volt... Vera védelmezte, de Giorgi verte, nadrágszíjjal is. És az ital sem állt távol tőle… Egyszer Vovát bezárták a házba. Nagyon fázott, és kiabálni kezdett. A falak itt vékonyak voltak. Azt kiáltotta: „Lilo néni, segítsen! Nagyon fázom!” Szomorú történet volt.
Osepashviliék szomszédja, Mamuko így emlékezik:
– Előfordult, hogy Goga bottal is elverte, aztán kizavarta a hidegbe. Még a ruháját is sajnálta tőle, mert náluk sem dúskáltak a javakban. A fiú mindig foltozott nadrágban járt. Senki sem hibáztatta ezért Gogát. Hiszen ki szeretne más gyermekével bajlódni? Ráadásul úgy, hogy közben mindenki a háta mögött nevet rajta. Azt mondogatták: „A Vera odacipelt egy fattyút, de hogy kitől van, arra már nem emlékszik.” Goga sokáig tűrte ezt, végül elküldte a fiút.
Dali Gzirisvili pedig ezt mondja:
– Odaköltöztünk, szomszédok lettünk. Vova akkor lehetett úgy ötéves. Egyidősek voltunk. Apró termetű, szőke fiú volt, gyors, lendületes mozdulatokkal, akárcsak az édesanyja. Nem is tudtam, hogy Vlagyimirnak hívják. Mindenki csak Vovának szólította. Sajnálatot éreztem iránta, mert nagyon szegényen éltek. Mindig adtam neki almát, körtét, szőlőt, mert nekünk volt szőlőskertünk. Mindent elfogadott. Rendszerint ugyanott várt rám, a kapujuk közelében, mert tudta, hogy mindig félreteszek neki valamit... Sokszor együtt játszottunk. Olyan szomorú fiú volt... Gyakran járt horgászni is... Tudtam, hogy nem Giorgi fia. Nagyon dühös lett és sírni kezdett, amikor a faluban az anyja miatt csúfolták. Nem tudta elviselni. A falubeliek tudták, hogy ez felbosszantja, ezért folyton ingerelték, kinevették, ő pedig mindezt nagyon komolyan vette, és sírt.
– Csendes, szomorú, magába zárkózó gyermek volt – hallotta Vaha Ibrahimov Nora Gogolasvili tanítónőtől, a metekhi általános iskola alsó tagozatos tanárától. – Nagyon jól tanult. A játékok közül leginkább a küzdelmet szerette. Korán beiratkozott szambóra. […] Foltozott ruhákban járt […]. Én vettem neki tankönyveket. Nehéz helyzetben voltak. Mondtam az anyjának, hogy ha örökbe adná, szívesen magamhoz venném. Nagyon sajnáltam. Úgy ragaszkodott hozzám, mint egy kiscica.
– Azt mondják, ön volt Vova egyetlen barátja, és mindketten kitűnő tanulók voltak. Igaz ez? – kérdezi Vaha Ibrahimov Gabriel Datashvilit.
– Igen. Rajtam kívül Vovának valóban nem voltak barátai.
– Verekedős fiú volt? Rosszalkodott? – kérdezi tovább Ibrahimov.
– Nem, éppen ellenkezőleg. Csendes, zárkózott fiú volt. Tanítás után gyakran egyedül ment horgászni a folyóhoz. Néha eljött hozzám, és együtt játszottunk: hol háborúsdit, hol vívást tanultunk, fociztunk és birkóztunk. Ebben ő jobb volt a szambó miatt.
Egy napon Vovka eltűnt. A megrémült Vera Nyikolajevnának azt mondták, hogy többé nem fogja látni. A fiút – aki ekkor már majdnem tízéves volt – ezúttal egy gyermektelen tbiliszi őrnagy házába „helyezték el”. Giorgi nővére vállalta a közvetítő szerepét. Vera azonban könyörögni kezdett neki, és néhány nappal később az asszony megadta az anyának a fia címét.
Tehetett-e ez az anya mást, mint hogy minél messzebbre viszi innen? Vissza a szülői házba, az Urálba.
– Nagyon szerettem volna az Urálban maradni – mesélte évekkel később az újságíróknak. – Szerettem volna Vovkával maradni, elszakadni ettől a falusi élettől, tanulni akartam... De megtehettem volna? Metekhiben két lányom várt, Giorgi pedig két nap múlva táviratot küldött: „Gyere vissza azonnal!” És azzal fenyegetőzött, hogy a milíciával hozat vissza...
Valójában úgy alakult, hogy Vovát a lányokra cseréltem.
Elutazása előtt a kis Putyin egy fényképet ajándékozott egyetlen barátjának, Gabriel Datashvilinek, ezzel a felirattal:
„Emlékül Gabrielnek Vovától.”
– Ennyi éven át őriztem – mondja Gabriel. – Nemrég kerestem, de eltűnt. Fogalmam sincs, hogyan és mikor. De ha Vova Putyin emlékszik a metekhi életére, akkor rám is emlékeznie kellene.
– Vovka rettenetesen sírt, amikor elmentem. Megszakadt a szívem, de még csak meg sem öleltem. Ám a legszörnyűbb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy örökre búcsúzom tőle – mondta Vera Nyikolajevna a kamerának, miközben könnyei egymás után kerestek utat arcának barázdái között.
Add comment