די קרעניצע Di krenitse (A kút). Itzik Fefer verse, Samuel Polonski zenéje (1931). Előadja Chava Alberstein és a Klezmatics (1998)
|
Dort vu grozn zaynen naser,
Unter zun vi vayse bern
Fun di stepes vintlekh blozn
Vert levone blass un blasser, |
דאָרט וווּ גראָזן זײַנען נאַסער
אונטער זון ווי ווײַסע בערן
פֿון די סטעפּעס ווינטלעך בלאָזן
ווערט לבֿנה בלאַס און בלאַסער, |
Ott, ahol zöldell a fű
áll egy kút tűnődve.
Lányok jönnek vizet húzni
vödörrel egész éjszaka.
A napfényben mint fehér medvék
napok érnek a gyümölcsösben
és a távoli csillagfényben
fiúk járnak körtáncot
A sztyeppéről szél fúj
és távoli tűz pislákol,
lányok járnak a mezőn
kezükben vödörrel,
egyre halványabb a hold,
valahol dobolnak az éjszakában,
s ott, ahol zöldell a fű,
áll egy kút tűnődve.
A vilniusi Nagy Zsinagógáról írva említettem, milyen összetett intézményrendszer, bonyolult labirintus, önálló világ volt a zsinagóga körüli shulhoyf, amely ebben az esetben jóval többet jelentett egyszerű „zsinagógaudvarnál”.
Sandra Studer Erinnerungen an die jüdische Vilna (2014) c. nagyszerű könyvében a pusztítás előtti leírásokból igyekszik rekonstruálni ezt a világot:
„A shulhoyf azonban sokkal több volt, mint az imádság helye. Több mint 500 éven át a hitközség valamennyi vallási, adminisztratív, jogi, szellemi és szociális tevékenységének központját jelentette. A helyiek és a vidékiek egyaránt valami egészen különleges helyként élték meg a shulhoyfot. A fiatal cionista Ben-Zion Dinur, Vilna egy külső látogatója úgy tapasztalja meg a shulhoyfot, mint olyan helyet, ahol az emberi érzékeket szinte túlterhelik a benyomások. Úgy jellemzi, mint „önálló világot, teli egymásnak ellentmondó hangokkal és látványokkal”. Dinur leírja a kofák kiabálását, amely elvegyül az imádkozók hangjával, ami a zsinagógából és a számos klausból (imaházból/tanulószobából) árad ki. A tanulásnak ez a mindenütt jelenlévősége arra indítja Vilna egy másik látogatóját, hogy a shulhoyfot és az örökkévalóságnak épített klausait Oxford kollégiumaihoz hasonlítsa – ami az angoloknak Oxford, az a diaszpóra zsidóságának a vilnai shulhoyf.”
De van egy még hitelesebb forrásunk is erről a világról. Chaim Grade (1910-1982), a 20. század egyik legjelentősebb jiddis nyelvű írója a shulhoyf iskoláiban nőtt fel. Csak kamaszkora végén fordult el ettől a szigorú orthodox világtól és vált a Yung-Vilne modern jiddis írói csoport alapítójává. 1941-ben családjából egyedüliként sikerült elmenekülnie. Élete további részét Bronxban töltötte azzal, hogy maga elé idézze azt a világot, amely már csak őbenne létezett, s megörökítse azt olyan rossz papírra csúnyán nyomtatott, nyomdahibákkal teli, szerkesztőt sosem látott jiddis könyvekben, mint amilyenek az alábbi szövegben általa említett jiddis mayse-buchok, olcsó csodatörténet-füzetek voltak.
Egy ilyen könyvét találtam meg a berlini könyvtárban, amely a sokatmondó Der shulhoyf címet viseli, s ebből fordítom le és jegyzetelem itt most az első elbeszélés, Der brunem, „A kút” első fejezetét. Az elbeszélés arról szól, hogy Mende, a zsidó hordár don quijotei harcba kezd a shulhoyf kútjának megjavításáért, s ezt elsősorban a saját zsidó közösségi hierarchiája ellen kell megvívnia.
A szövegben az a szép, hogy más jiddis írók – Sólem Áléchem vagy a Singer testvérek – távolságtartó anekdotázásával vagy objektivitásával szemben gyermekkora vallásos világképével ír erről a világról, azzal a világképpel, amelyben a mindennapi történések mögött mindig ott állnak a náluk sokkal fontosabb bibliai, talmudi, folklorisztikus történetek – der emeser velt, az igaz világ történetei –, s a szereplők voltaképpen ezekben élnek, és ezekből adnak értelmet mindennapjaiknak és nyernek vigasztalást azok nehézségeiben.
A kút
Kelj fel, kút! Énekeljetek neki! (4Móz 21:17)
ELSŐ FEJEZET
A zsinagóga udvarán álló kút romokban hever, keskeny vályúi kiszáradtak, és belepte őket a zuzmószerű sárga moha. Körülötte fejkendős asszonyok állnak, kezükben agyagkorsókkal, faedényekkel és bádogvödrökkel, és beszélgetnek. Egy szomszédasszony épp azt meséli, mennyit küszködött a tűzoltóság pumpájánál a Vár utcában, akárcsak a gonoszok a pokolban, míg egy vödröt sikerült megtöltenie. Akkor azonban egy nagy kő esett a vödörbe, amely felborult. Úgy megijedt, hogy se élő nem volt, sem holt. Hátranézett, és meglátta, hogy egy gój suhanc áll ott és nevet. Gomel-bencsen áldást kell mondania, * mert csak egy hajszál híján volt, hogy a kő fejen nem találta.
– Kész szerencsétlenség ez. Ha ne adj’ Isten tűz ütne ki, el ne jöjjön az az óra, akkor a város másik végébe kellene futni vízért – mondja egy második. – És épp Tammuz hónapban kell történnie. – Most majd elmegy a samesz, és a fürdő elönti a shulhoyfot – sóhajt egy harmadik. – És mivel a kútban nincs víz, a fürdőben sem fognak tudni fűteni – tromfol rá egy másik. – Kész élvezet a shulhoyfban lakni! Akkor már inkább a temetőben. Ott van fű is, fák is, víz is jön a csapból a tahara-háznál, * amennyit akartok. Én mondom nektek, kész üdülő.
Így beszélgetnek egymás között az asszonyok, sóhajtoznak és bosszankodnak a nagy keserűségtől. Mindannyiukban az a félelem él, hogy a Német utcára vagy a Klastromudvarba kell majd járniuk, ahol a papok laknak, és ahol fizetni kell a vízért. De még mindig jobb az utolsó garast is odaadni, mint a városi pumpához járni a Vár utcán, ahol a gój suhancok kövekkel dobálnak. A zsidóasszonyok fogják az edényeiket, sóhajtoznak, mint a kiszáradt kútkerék, és szétszélednek. A kút mellett csak Mende, a hordár marad. Nem magáért szomorú, ő tud vizet hozni a Tizedik utcából; a szombatokért szomorú, * és a kút fölött befalazott tábláért. A kőtáblán az áll kifaragva, hogy Reb Meirke, a magid * megjavíttatta a közösségi kutat, hogy ez érdeméül * szolgáljon a másvilágon, és örök emlékezetül az élők között. A betűket valamikor ezüsttel emelték ki. Mára az ezüst már lekopott, és a betűk úgy néznek ki, mint a szem nélküli szemgödrök.
Mende felemeli két üres vödrét, amelyek olyan nehezek, mintha tele lennének kővel. Elindul a Klastromudvar felé, a Német utcán át. Ott állnak már a zsidó nők a shulhoyfról, egymáshoz bújva, mintha a városi bíróság folyosóján várnák, hogy a bíró elé szólítsák őket az ítélethirdetésre.
Az udvar közepén egy kis kert zöldell, gondosan nyírt bokrokkal, és egy zöldre festett paddal, amelyen ülni szoktak. A kis kertet vasrács keríti, vas ajtóval lezárva. Gőgös idős hölgyek sétálgatnak ott fel-alá, s időnként egy-egy pillantást vetnek az asszonyokra; a zsidók iránti megvetésük ott ül a fennhordott orruk hegyén. Egy előkelő nő hosszú ruhában jön le egy tornác három lépcsőjén. Egy cselédlány kíséri őt, kezében üres kosárral. A cselédlány mérgesen néz a zsidókra, de ahogy úrnője, ő is csak hallgat. Egy fiatal kisasszony lép az udvarra, széles nyári kalapban, könyékig felhúzott hosszú fehér kesztyűben, kezében egy csokor virággal. Észreveszi, hogy a zsidó nők őt bámulják; hátat fordít nekik, s fekete cipője hangosan kopog a kövezeten, míg be nem lép egy lefüggönyözött ablakú házba. A rövid, görbe vízcsőnél áll a kútőr, s átveszi a nők piros céduláit, amelyeket az udvar gondnokától vásároltak. A keskeny, ezüstös vízsugár beleömlik az aláhelyezett edényekbe, s amikor a vödrök már háromnegyedig megteltek, elfordítja a csapot, hogy a zsidó asszonyok ne árasszák el vízzel az udvart. Az asszonyok egyesével távoznak, s a hátukon érzik a kútőr szúrós tekintetét, aki úgy néz utánuk, hogy nem szennyezik-e be a simára koptatott macskaköveket, s hogy vajon nem hagynak-e valahol egyetlen papírfecnit vagy szalmaszálat sem.
Mende türelmesen vár a sorára, és közben azon gondolkodik, hogy a Szent Tóra még rosszabbról is ír, mint ez a sorban állás a csapnál. Amikor a zsidók a sivatagban vándoroltak, át akartak kelni Edom földjén, és vizet akartak venni. Edom azonban nem engedte át őket a földjén, és nem akart nekik vizet eladni. Mende annyira elmerül a saját gondolataiban, hogy észre sem veszi, amint a mögötte álló asszonyok megelőzik és elébe kerülnek, mert ő úgy áll ott, mint egy tuskó. Csak akkor eszmél fel a merengéséből, amikor a kútőr rászól: „Gyorsabban!” Megzavarodva néz körül, miközben mindkét vödre megtelik, s ő olyan könnyedén kapja fel őket, mintha pehelykönnyűek lennének. Sokkal nehezebb neki a széles vállain hordozni azt a megnehezült fejet, amely most csordultig van gondolatokkal.
Mende visszatér a shulhoyfra, és az idős, tiszteletreméltó Reb Bunemmel találkozik, aki úgy áll a kútnál, mint a szétrombolt fészke mellett gubbasztó madár. Reb Bunem, aki gyermekkora óta magányos lélek, egy zsebkendővel a kezében áll ott, szomorú gondolatokba merülve. Mende leteszi teli vödrét, és színültig – mint a könnyes szem * – tölti Reb Bunem edényét. Eközben még egyszer rásandít a kőtáblára, amelyre fel van vésve, hogy a Reb Meirke, a magid megszentelte a közösségi kutat, hogy az érdeméül szolgáljon a túlvilágon, és örök emlékezetül az élők között.
– Most, hogy a kút romba dőlt, * a Magidról is meg fognak feledkezni – mondja Mende aggódva.
– Miért felejtenék el? Hiszen hagyott maga után gyermekeket és unokákat – mormolja Reb Bunem, újra elmerülve a maga komor gondolataiban. Mende tudja, hogy a szegény öreg elveszítette az összes hozzátartozóját. Három fia veszett oda a háborús évek alatt. És miután elsiratta a fiait, a padlásszobában marta őt az éhség, miközben legidősebb fia, egy mélabús Tóra-tudós lélek, lassan elsorvadt a szüntelen tanulásban; végül ő is örökre lehunyta a szemét egy bezárt viskóban.
– Egy olyan hatalmas bölcs, mint Reb Johanan, az a tiszteletreméltó ember még mindig beszél hozzám – mondja Reb Bunem a gondolataiba merülve. * – És vajon szép volt-e régen? Tudod te, Mende, milyen fenségesen szép volt egykor? – Ki? – Reb Johanan. Hiszen ott áll megírva a Gemarában: Aki látni akarja, milyen szép volt Reb Johanan, az vegyen egy ragyogó, vadonatúj ezüst kelyhet, töltse meg egy gránátalma vöröslő magjaival, helyezzen a kehely peremére vörös rózsaszirmokat, majd tegye az egészet a napfény és az árnyék határára. Ott majd megláthatja azt a mennyei ragyogást, ami egykor Reb Johanan szépsége volt. * Érted már, Mende, milyen ragyogó, tiszta arca volt neki?
Mende hallgat, és a romos kútba néz, amelyet a magány hideg pora lep be. Reb Bunem pedig elcsukló hangon, behunyt szemmel meséli tovább, hogyan ment el egykor Reb Johanan meglátogatni beteg barátját. A szobában sötétség uralkodott, roppant sötétség. Ekkor Reb Johanan feltűrte az ingujját, s meztelen karja olyan fényes volt, hogy a kamra azonnal megtelt ragyogással. A beteg barát ekkor sírva fakadt. Megkérdezte tőle Reb Johanan: „Miért sírsz?” Mire a beteg így felelt: „Azért a szépségért sírok, amelynek egy napon el kell enyésznie a földben.” Erre Reb Johanan is sírva fakadt, s mindketten együtt sírtak. *
Mende már nem a kútra néz, és nem is a Reb Meirke, a magid táblájára. Tátott szájjal, elkerekedett szemekkel hallgatja, hogyan lüktet a fájdalom az öregemberből, aki elmeséli, hogy Reb Johanannak tíz fia volt, és mindegyik meghalt még az ő életében. Mindig magával hordott egy apró csontot a legkisebb fiából, és amikor vigasztalni indult egy gyászolót, azt mondta neki: „Ez a tizedik fiam csontja, amely megmaradt nekem.” – Ó jaj, ó jaj – rázza a fejét Mende. – Mind a tíz fiából csak egyetlen kis csont maradt! Micsoda szerencsétlen apa, azt mondom magának, Reb Bunem!
– Nagyon régen, nagyon régen volt ez – emeli fel a fejét az öregember, és tovább mesél –, és azt is beszélik, hogy amikor maga Reb Johanan megbetegedett, Reb Hanina elment hozzá látogatóba, és megkérdezte tőle: „Kedvesek-e a számodra a szenvedéseid, Mendele, amiket a Sátán mért rád a Mennyből, hogy próbára tegyen?” Reb Johanan sírva fakadt, és így szólt: „Sem a szenvedés nem kell, sem a jutalma, amit érte kaphatnék. * Ha egy szolgának olyan gazdája van, aki hagyja magát meggyőzni a szolgálólánytól, hogy ne tegyen rosszat a szolgájával, az a szolga igazán drága, nagyon drága.” *
– De hát az ember nem perelhet a Világ Urával! – mondja Mende zavartan.
– A hitetlen nem, de a hívő embernek szabad perelnie. Kivel pereljen az ember, ha nem a Mennyei Atyával? – mondja Reb Bunem, majd apró, tipegő léptekkel elindul, és magában mormolja: – Lehai shufra de-vali be-afra ka bakhina (Amiért ez a szépség elenyészik a földben, azért sírok). * Mennyi minden pusztult el a világban az Ókor óta, és mennyi pusztult el később, Reb Johanan ideje után, és ugyanígy pusztul el a mi időnkben is.
Mende hazatér az imaházból a vödrökkel, és nem találja otthon a feleségét, Michlét. Elment a vágóhídra tollat fosztani, hogy keressen egy kis pénzt a vacsorára. Miután megeszi a maradék, kihűlt ételt, Mende megtörli a homlokát, belebújik a kopott vászonkabátjába, és zsebre vág egy nagy jiddis mesekönyvet. * Kimegy a Rudnyicer utcára, ahol a hordárok állnak a köveken, és munkára várnak. *
Az utca üres az őszi napsütésben. Nem látni kuncsaftokat, a boltosok félig bezárták az üzleteiket, és a sötétben bóbiskolnak. Egy fiatal hordár, Sárga Arke, hosszú, mint a kenyérlapát, a bolt falának támaszkodva áll Reb Avigdor nagy lisztraktára mellett. A napsugarai már nem melegítenek, csak a fali réseket érik el az árnyékban, és még a legyeket is elűzik a nedvességtől. Arke a kietlen utcát bámulja, és unalmában ásítozik. Nincs kivel egy szót váltani, egy tréfát elütni. Ekkor megérkezik Mende, akit a „szakmában” úgy hívnak: „Mende a tehén”, mert Arke szerint pont olyan együgyű, borjúképe van.
Mende tudja, hogy Arke nagy tréfacsináló, ezért inkább megáll a szemközti járdán egy nagy papírbolt mellett, és amíg a Teremtő küld neki valami fuvart vagy keresetet, kiveszi a zsebéből a jiddis nyelvű mesekönyvet. Csendes, fekete szemei belemerülnek a sűrűn nyomtatott héber betűkbe. Orrát egészen közel viszi a sorok közé, lassan olvasva, mintha egy nagy ruhakupacon rágná át magát egy szűk, keskeny sikátorban, amelyet mindkét oldalról kosarak és edények torlaszolnak el az emberek elől.
Mende a csodálatos történetet olvassa Mordechairól… nem, a Mirjam kútjáról, amely a zsidókat kísérte a sivatagban, hegyeken és völgyeken át. A kút körül mindenféle zöld növény és fa nőtt, és amikor a zsidók tábort vertek, a kút a Szent Sátorral szemben állt meg. * A tizenkét törzs vezetői ekkor körbeállták a kutat a botjaikkal, és így énekeltek neki: „Kelj fel, ó kút, fakadj fel!” Ekkor a víz úgy tört fel, mint egy folyó, és minden egyes törzs vezetője a botjával húzott egy csatornát a saját törzsének sátraihoz. Ez a víz vette körül a teljes tábort a sivatagban, és a zsidók kis hajókon jártak át egyik helyről a másikra. Ám amikor Mirjam, a prófétanő meghalt, a kút megszűnt vizet adni, és Mózes mesterünknek a sziklára kellett ütnie a botjával. Amikor pedig a zsidók bevonultak Izrael Földjére, a kút a tengerbe süllyedt. Ha valaki feláll a Kármel-hegyre, láthatja a tengerben azt a kerek követ, amely úgy fénylik, mint a hold – és az nem más, mint Mirjam prófétanő kútja. *
– Hallod-e, Mende? – kiáltja Arke, a hordár, egyenesen a fülébe. – Én ma pont úgy dolgozom, mint apám – béke legyen vele. Ő is teljesen megfagyott.
– Hogyhogy megfagyott az apád Tamuz kellős közepén? – kérdezi Mende csodálkozva, felnézve a könyvből.
– Azért, mert a sors így akarta – meséli Arke bánatos arccal. – Apám egy balebosznál szolgált. * Egy olyan forró napon, mint a mai, jeget kellett hoznia a pincéből. Tudod, Mende, ott lent télen-nyáron hideg van. Nem is szabad sokáig ott lenni. De apám olyan hosszú ideig hűtötte magát a jéggel, míg végül teljesen megfagyott – fejezi be Arke, és hangos nevetésben tör ki, amiért sikerült így megtréfálnia a jámbor Mendét egy ilyen hosszú mesével.
– Nem szabad így gúnyolódni, nem szabad – mondja Mende panaszos hangon. – Legyen benned könyörület, mondj inkább egy rendes zsidó szót!
– Egy rendes zsidó szó mellé még egy kupica pálinka is járna – teszi rá Arke a kezét Mende vállára. – Te igazán jámbor balebosz vagy, Mende. Ne dolgozz senkinek se hitelbe! Én pedig hozok majd egy kerek kenyeret egy tucat savanyú uborkával meg egy font zsíros kolbásszal.
Mende megborzong, és elhúzódik a fiatalembertől, aki nevetve távozik. Arke kineveti az együgyű zsidót, akit sikerült egy percre rászednie, aztán átmegy az utca túloldalára, vissza a saját üres helyére. Mende nem tud haragudni rá, amiért félbeszakította a beszélgetést és a történetet. Nagyon sajnálja az öregembert, és újra beleássa a fejét a kis mesekönyv vékony lapjaiba.
Mirjam prófétanő kútjában egész héten át van a víz a tenger fenekén, de szombat esténként a kút végigvándorol a föld alatti mély vizeken, az összes városi zsidó kút érintésével. Ezért szokás az, hogy szombat kimenetele után azonnal vizet merítenek, mert hátha éppen abban a percben folyik át Mirjam kútja a saját kútjukon. És aki abban a pillanatban iszik Mirjam kútjából, az azonnal meggyógyul, még ha beteg is volt... pont úgy, mint abban a régi történetben... *
– Mende, mit bámulod ott azt a könyvet?! – kiált át Arke a kihalt utcán. – Mesélj nekem is, hadd legyen min nevetnünk!
Mende, akit teljesen megbabonázott a csodás történet, nem is válaszol neki. Azon gondolkodik: ha a shulhoyf romos kútjába szombat este beúszna Mirjam kútja, az az egész udvart megsegítené, és Reb Bunemet is kigyógyítaná a bánatából. Mende fejében megfogalmazódik a gondolat, hogy a Teremtő azért éppen ma küldte el hozzá ezt a csodálatos történetet, hogy megértse, hogyan kell helyrehozni a zsinagógaudvar kútját. Így a híres magidról, Reb Meirkéről sem feledkeznek meg, és a szombati napokon az udvaron nem kellene szenvedniük egy vödör vízért sem.
Add comment