Augusztus 29-re, a mohácsi csata 500. évfordulójára szerettem volna én is gyarapítani az alkalomra megjelent kitűnő írások számát. Eredetileg a mohácsi csatában foglyul esett, majd az oszmán hadseregben fényes karriert befutott magyar fiatalokról akartam írni, akikből Dzselalzade Musztafa történetíró szerint rengeteg volt, úgyhogy legalább ők elkerülték a csata után kivégzett sok ezer fogoly nemrég feltárt tömegsírját – mint Murad dragomán, a Nagybányán született Somlyai Balázs, aki a szultán főtolmácsaként számos alkalommal közvetített a Porta és a keresztény hatalmak között, és iszlám teológiai alapvetést írt oszmán-török és latin nyelven, vagy Pijale kapudan pasa, aki tolnai varga fiából lett a teljes oszmán flotta admirálisa, s az 1560-as djerbai csatában az egyesített spanyol, máltai és pápai flottát legyőzve Lepantóig (1571) biztosította az oszmán dominanciát a Földközi-tengeren, majd a Galata negyedben Mimar Sinannal építtetett hatalmas vallási komplexumot, a Pijale Pasa Dzsámit. De ahogy egy állítást leírtam róluk, öt kérdés támadt a helyébe, úgyhogy egy idő után békésebb időkre hagytam ezt az oszmán-magyar hidrát, s egy gyorsabban megírhatót választottam helyette, amelynek mindössze három feje nőtt. Ez a három fej három nagy ágyú, amelyeknek a magyarok ezúttal nem a törökökkel átellenes végén állnak, mint Mohácsnál, hanem így vagy úgy pont ugyanazon.
Ezt a képeslapot az urfai bazár egy régiségboltjában vásároltam. A képen nagy oszmán ágyú látható teljes kezelőszemélyzetével. Felül francia felirat: „Kavak – Artillerie de forteresse”, azaz a kavaki erőd tüzérsége. A lenti, arab betűs oszmán-török felirat ennél pontosabb: قواغنده – طوبجی آسلان قلعهسی Kavağında – Topçu Aslan Kalesi: az Oroszlán-erőd tüzérsége Anadolu Kavağıban, a Boszporusz partján. A fent középen kézzel írt oszmán-török szöveg pedig az: عيد کريسمس مبارک اولسون Îyd-i Krisms mübârek olsun, azaz „Áldott karácsonyt”, amely az arabból átvett îyd, ünnep szót házasítja össze az angol Christmassal és a török mübârek olsun, „legyen áldott/boldog” fordulattal.
Talán ez a karácsonyi üdvözlet a török lap legváratlanabb eleme, de csak addig, amíg bele nem gondolunk, hogy a késő oszmán korban (különösen a 19. század végén és a 20. század elején) a népirtások előtti kozmopolita Isztambulban rendkívül népszerűek voltak a képeslapok. Gyakran küldtek velük üdvözleteket a birodalomban élő keresztény kisebbségeknek, diplomatáknak vagy európai partnereknek, így az oszmán-török nyelvű karácsonyi üdvözlet egyáltalában nem számított ritkaságnak.
Anadolu Kavaği nem település volt, hanem meredek dombvonulat a Boszporusz északi, fekete-tengeri bejáratánál, amelyen többlépcsős partvédelmi tüzérütegrendszert építettek ki. Az ütegrendszer neve Macar Tabyası (Magyar-üteg) vagy Macar Kalesi (Magyar-erőd) volt, mivel François de Tott báró, oszmán szolgálatba állt francia katonamérnök építette ki, akinek apja, Tóth András 1848-as magyar huszárkapitány volt. Ha ellenséges hadihajó akart betörni a Fekete-tenger felől Isztambul felé, egymás után több ilyen megerősített tüzérségi állás tüzén kellett átverekednie magát. A nagy ágyú mögött, a domb gyomrában kiterjedt lőszerraktárak és bombabiztos óvóhelyek húzódtak meg. A tüzérek a lövedékeket síneken és kézikocsikon – mint a kép jobb alsó sarkában látható – szállították a löveghez.
Az orosz hadihajók ellen török parton francia hadmérnök által kiépített Magyar-erődöt pedig a képen látható német Krupp-ágyúk biztosították, mint ez a 28 cm-es partvédelmi ágyú (Mantelringkanone), amely méretei miatt a Kanonenkönig nevet kapta. Ez egy hátultöltős, huzagolt csövű óriás volt. Mozgatásához és megtöltéséhez a képen is látható bonyolult csigasorokra, fogaskerekekre, valamint egy kisebb darura volt szükség, amivel a több száz kilós lövedékeket a csőhöz emelték. Bár a fotó az 1890-es évek békés időszakában készült, pontosan ezek a Boszporuszra és Dardanellákra néző Krupp ütegek (köztük a 24 cm-es és 28 cm-es változatok) mentették meg a birodalmat később, az 1915-ös gallipoli csata során, amikor a brit – ausztrál – és francia flotta megpróbált áttörni Isztambul felé, de a partvonalról tüzet nyitó Krupp ágyúk súlyos veszteségeket okoztak nekik és visszavonulásra kényszerítették őket.
A 19. század második felében az Oszmán Birodalom felismerte, hogy elavult tüzérsége miatt Isztambul és a tengerszorosok (a Boszporusz és a Dardanellák) teljesen védtelenek a modern európai hadihajókkal szemben. Abdul-Hamid szultán ezért szoros katonai és gazdasági kapcsolatot épített ki a Német Császársággal. Az oszmánok a fegyvereket közvetlenül az esseni Krupp gyárból vásárolták, amely a korszak legmodernebb acélágyúit gyártotta. A Krupp akkora befolyásra tett szert a birodalomban, hogy szinte monopolhelyzetben volt az oszmán nehéztüzérség modernizációjában.
A fotó elkészülte idején az oszmán hadsereg modernizációja már szinte teljesen német kézben volt. Ez a folyamat a híres német katonai missziókon keresztül zajlott. A legfontosabb alak ebben az időszakban egy porosz katonatiszt, Colmar von der Goltz báró (Goltz pasa) volt, aki 1883 és 1895 között újjászervezte az oszmán katonai oktatást. Reformjai nyomán egy teljesen új, professzionális, német szellemben kiképzett oszmán tisztikar nőtt fel. Berlin számára az Oszmán Birodalom hatalmas fegyverpiacot (lásd a Krupp és Mauser gyárakat) és stratégiai partnert jelentett Nagy-Britanniával és Oroszországgal szemben (ez vezetett később a Berlin–Bagdad-vasútvonal kiépítéséhez is). A szultán cserébe a világ legmodernebb haditechnikáját és katonai doktrínáját kapta meg. Ez a szoros katonai együttműködés ágyazott meg annak, hogy az Oszmán Birodalom az első világháborúban a Központi Hatalmak oldalán, Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia szövetségeseként lépett be a háborúba. Az 1914–1918 közötti harcokban már német tábornokok (mint Otto Liman von Sanders vagy Erich von Falkenhayn) közvetlenül irányítottak egész oszmán hadseregeket a frontokon.
A képeslapot ugyanaz a Guillaume Berggren készítette, akitől már a niceai főtemplom 1870-es évekbeli képeit is láttuk. Ő svéd asztalos tanulóként járta be Európát, s Konstantinápoly úgy elbűvölte, hogy nem szállt vissza a hajóra. A Galata főutcáján, a Perán nyitotta meg 1870-ben „Kis Svédország” nevű műtermét, s a stúdióportrék mellett kiváló érzékkel járta egész Anatóliát, fotóit az ekkoriban berobbanó képeslapkiadásban hasznosítva. Ezek között volt a Magyar-erőd ütegeiről készített sorozata is, amelyet a korabeli oszmán kormányzat még nem tiltott hadititokra hivatkozva, hanem birodalmi büszkeségként propagált.
Konstantinápoly bevétele a Basilika ágyúval, 1453. Az isztambuli Panorama 1453 Museum kiállításáról
A németek által az oszmán hadseregnek szállított Kanonenkönigről nemcsak azok a magyar howitzer-tüzérek jutnak eszünkbe, akik az első világháború alatt a török szövetségest támogatták a britek ellen Gázában, hanem egy másik hasonló nagy ágyú is, amely Moháccsal egy korú, s amely a kortársak számára a par excellence Nagy Ágyú volt. Ezt a brassói magyar ágyúmester, Orbán készítette, akinek erdélyi német felmenői is voltak, úgyhogy a három náció megint egy konstellációba került. Eredetileg az ostromlott bizánci császárnak ajánlotta fel, de ő sem a magas tiszteletdíjat nem tudta kifizetni, sem a szükséges anyagokat beszerezni. Így hát átment a török konkurrenciához, azt állítva, hogy a tervezett ágyú nemhogy Bizánc, de még Babilon falát is átütné. II. Mehmed örömmel fogadta. Az ágyút három hónap alatt öntötték meg Drinápolyban, s hatvan ökör vontatta Konstantinápoly alá. A Basilikának, azaz „királyinak” elnevezett ágyú nyolc méter hosszú volt, fala 20 cm vastag, s 540 kilós lövedékei sorra roppantották meg a falakat. Egy ilyen lövés nyitotta meg a falat azon a ponton, ahol ma a Fatih mecset emlékeztet arra, hogy Mehmed csapatai itt hatoltak be a városba. De Orbán ezt már nem élhette meg, mert a túlterheléstől felrobbant Basilika végzett vele.
Nem sokkal az után, hogy 2012-ben az Orbán-rezsim – tetemes kompenzáció reményében – átadta a Magyarországon 2004-ben örmény diáktársát álmában agyonverő, s ezért életfogytiglanira ítélt azerbajdzsáni baltás gyilkost, Ramil Safarovot Azerbajdzsánnak, ahol azonnal kegyelemben részesítették, előléptették és nemzeti hőssé avatták, s ezért Örményország megszakította a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal, az észak-örményországi Alaverdibe vittem csoportot. Ott álltunk a lepusztult bányaváros főterén, s éppen a szovjet kohó maradványaira vagy az ezeréves kolostori hídra mutogatva magyaráztam, amikor egy hasonlóan lepusztult Lada állt meg mellettünk. Két örmény férfi szállt ki belőle, s megkérdezték, honnan jöttünk. Abban az időben nem volt öröm bevallani, de megmondtuk. Az egyik férfi erre felemelte az ujját: „Két nagy ellensége volt a kereszténységnek, két Orbán. Az egyik, aki a török ágyúját megöntötte, a másik, aki kiadta a baltás gyilkost a töröknek.” A rövid prédikáció végeztével visszaültek a kocsiba és eltűntek.
A Basilika nem maradt fenn, de egy párja igen, amelyet Munir Ali öntött 1464-ben a Basilika mintájára, s még 1807-ben is használták a Dardanellák védelmében. Az ágyút Abdulaziz szultán ajándékozta Viktória királynőnek 1866-os konstantinápolyi látogatása alkalmából, s ma a Fort Nelson erődben lehet megtekinteni, milyen erő ütötte át Bizánc falait.
Konstantinápoly bevétele és a törökök haditechnikai fölénye olyan rémületet keltett Európa-szerte, ami egy harmadik híres ágyú megalkotásához vezetett. Ebben az ágyúban csak annyi vas volt, amennyi a vaskarc megalkotásához kellett Dürernek. A mester ugyanis a rézkarc elterjedése előtt vaslemezzel kísérletezett, amelynek kontúrjai kissé durvábbak, rusztikusabbak, mint amit a réz lehetővé tesz, de a témához valószínűleg épp ez illett.
„A nagy ágyú” című 1518-as metszeten öt török áll egy hatalmas ágyú előtt az észak-bajorországi Kirchechrenbach falu előterében. A háttérben a horizontot az Ehrenbürg hegy vonulata zárja le. Dürer az atmoszférikus perspektíva segítségével tökéletes mélységérzetet teremt.
Törökök természetesen soha nem jártak Kirchechrenbachban, legalábbis a reneszánszban biztosan nem. A kölcsönös reflexió hiánya a falu lakói és a látogatók között – senki nem figyel fel rájuk, nem rémül meg tőlük – is a két sík allegorikus jelentésére figyelmeztet. 1518-ban I. Miksa császár és X. Leó pápa éppen egy újabb keresztes hadjáratra hívott fel a fenyegető Oszmán Birodalom ellen. A kép a keresztény világ szorongását, a kollektív védelmi reflexeket és a centralizált katonai hatalom megjelenését ábrázolja.
A metszeten látható fegyver valójában egy nürnbergi nehéz tábori ágyú (úgynevezett Feldschlange vagy kardauan). Az ágyú csövén is Nürnberg címere látható.
Miután Konstantinápoly elesett, a Német-római Birodalom fegyverkezési központja éppen Dürer szülővárosa, Nürnberg lett. A nürnbergi fegyveröntők évtizedeken át azon dolgoztak, hogy olyan ágyúkat gyártsanak, amelyek képesek felvenni a harcot a hatalmas oszmán ostromgépekkel. Az ágyút őrző landsknecht és a csövön látható nürnbergi címer azt üzeni a kép nézőjének: „Íme a mi válaszunk a keleti fenyegetésre.”
Ha a Luther által már egy éve befolyásolt német rendek az 1518-as augsburgi gyűlésen a pápa iránti bizalmatlanságtól vezetve le nem szavazzák a keresztes hadjárat indítványát, talán ilyen ágyúkat láthattunk volna mi is Mohácson, nem felénk, hanem a törökök felé fordítva, s talán minden egész másként alakul.
„A nagy ágyú” tehát német reakció a magyar tudással előállított oszmán haditechnikai újdonságra a reneszánsz hidegháború idején.
Dürer, mint a császári udvarnak dolgozó művész kiváló üzleti és politikai érzékkel reagált a korabeli közvéleményt uraló „török-félelemre”. A nürnbergi címerrel ellátott ágyú és az oszmán figurák egy képre helyezése a birodalmi védelmi erőt és az elrettentést hirdette egy olyan pillanatban, amikor Európa sorsa volt a tét. Zseniálisan fonta össze a szálakat: a képpel emlékeztette a nyugati világot a keleti (oszmán) katonai fenyegetésre – amelynek szimbóluma Konstantinápoly óta a hatalmas ostromágyú volt –, miközben bemutatta a saját hazája (Nürnberg) védelmi erejét.
Van azonban egy zseniális irónia is a képen, amit a korabeli nézők azonnal értettek. Orbán mester ágyúi a maguk korában a legmodernebb, falbontó szuperfegyverek voltak. Dürer viszont 1518-ban szándékosan egy már elavultnak számító, nehézkes ágyút rajzolt le. A 16. század elején a mozgékonyabb, modernebb tüzérségé volt a jövő.
A 16. század elején, Dürer korában lezajló haditechnikai forradalom pont arról szólt, hogy a tüzérséget kivitték a nyílt csatatérre. A korábbi, hetekig tartó vonszolást igénylő óriáságyúk helyett megjelent a könnyű és közepes mezei tüzérség. A mozgékonyság növelését a fémmegmunkálás fejlődése (könnyebb csövek), a szabványosítás, valamint a technikai újítások – mint a tengelyes lövegtalp és az első lőszerszállító kocsik (előfogatok) – tették lehetővé.
• A csatatéren a legmobilisabbak a kisebb kaliberű, bronzból öntött lövegek voltak • Falcon: Körülbelül 1-3 fontos (fél-másfél kilós) vasgolyókat lőtt ki. Súlya elenyésző volt a monstrumokhoz képest, így akár egyetlen lóval, vagy maguk a gyalogosok által is gyorsan átpozicionálható volt a csatatéren. • Falconet: A falcon még kisebb testvére (kb. 0,5–1 fontos golyókkal), amelyet kifejezetten a rohamozó ellenséges gyalogság és lovasság megtörésére használtak közvetlen közelről.
• A 16. század folyamán a kígyóágyúk (kolubrinák) lettek a klasszikus mezei tüzérség gerince. Hosszú csövük miatt rendkívül pontosak voltak és messzire lőttek. A 16. század közepére a franciák és a német zsoldosok már képesek voltak ezeket a közepes (típusosan 9–18 fontos) ágyúkat meglepően gyorsan, lófogatokkal mozgatni a gyalogsági alakzatok mellett.
• Éppen Dürer legfőbb pártfogója, I. Miksa német-római császár volt az, aki a nürnbergi és innsbrucki arzenálokban radikálisan leegyszerűsítette és szabványosította az ágyúk méretét. Megszüntette a követhetetlenül sokféle egyedi kalibert, és rögzített súlyú golyókhoz gyártatott lövegeket. Ezzel elérte, hogy a lőszerellátás és a csatatéri logisztika fényévekkel gyorsabbá váljon.
• Szintén a mozgékony, taktikai fegyverek közé tartoztak az orgonaágyúk. Ezek több (akár 4–12 darab) muskétacsőhöz hasonló puska- vagy kisméretű ágyúcsőből álltak, amelyeket egyetlen mozgatható kocsira szereltek fel. Egyszerre vagy gyors egymásutánban tudtak sortüzet zúdítani az ellenségre, és kifejezetten a zárt gyalogsági formációk ellen használták őket mezei ütközetekben.
A nagy ágyú történetének íve tehát végigkísérte Mohács ötszáz évét. A brassói Orbán által öntött haditechnikai csodára – amely bevette Bizáncot, és amelynek kisöccsei Mohácsnál megtörték a magyar lovasság rohamát – válaszul a német ágyúipar sok évszázados kísérletezéssel létrehozta azt a precíziós gépágyút, amellyel aztán a törökök a Magyar-erődből védték az oszmán partokat és törték meg a Konstantinápolyt elfoglalni próbáló ausztrálok rohamát. És a történetnek még nincs vége.
A brit hadsereg ausztrál katonái a Waltzing Matildát énekelve vonulnak Gallipolinál a török nagy ágyúk elé
Add comment