Az elefánt eredetileg – fun oneheyb on – nem volt zsidó. Sőt a zsidók ellen harcolt. Csak zsidó legyőzője trófeájaként vált zsidóvá, sőt később kifejezetten zsidó emblémává.
Az elefánt egyike volt a harminckettőnek, amelyekkel – továbbá százezer gyalogossal és húszezer lovassal – V. Antiochus szeleukida király és fővezére, Lysias Kr.e. 162-ben megindultak a Makkabeusok Júdeája ellen. Júdás Makkabeus Beth Zachariánál várta őket a zsidó sereggel. A csatában Júdás testvére, Eleazar észrevett egy királyi díszben pompázó elefántot. Hogy megmentse népét, bátran átvágott az ellenséges vonalakon, az elefánt alá bújt és alulról döfte le. A hatalmas állat rázuhant Eleazarra, s mindketten meghaltak.
„A hírek hallatára a király haragra gerjedt, hívatta bizalmas embereit, valamint a sereg és a lovasság vezéreit. Más országokból és a tenger szigeteiről is csatlakoztak hozzá különféle zsoldos csapatok. Hadereje százezer gyalogosra, húszezer lovasra és harminckét harci elefántra rúgott. Végigvonultak Idumeán, és Bet-Cur előtt ütöttek tábort. Sokáig ostromolták, ostromgépeket is alkalmaztak. De azok kivonultak, és felgyújtották őket – férfiasan harcoltak. Júdás elvonult a vár alól, és Bet-Zacharja közelében ütött tábort, szemben a király seregével. A király is jókor elindult, és sietve Bet-Zacharjába vezette a sereget.
Csatasorba álltak, és megfújták a trombitákat. Az elefántok orra elé szőlőlevet meg szederlét tettek – ezzel igyekeztek őket harcra ingerelni. Aztán szétosztották az állatokat a csapatok között. Minden elefánt mellé ezer páncélingbe öltözött embert rendeltek, akik a fejükön bronzsisakot viseltek. Azonkívül még ötszáz válogatott lovast is beosztottak minden állat mellé. Ezek már régóta hozzá voltak szokva az állathoz, követték, ahová csak ment, nem szakadtak el tőle. Erős, fedett fatorony volt mindegyik elefánton, szíjjal odaerősítve, bennük három katona – ezek innét harcoltak – meg a hajtó. A többi lovas a sereg két szárnyán állt fel, jobbról és balról, hogy nyugtalanítsák az ellenséget és fedezzék a saját harcmozdulataikat.
Amikor a nap visszaverődött az arany- és bronzvérteken, még a hegyek is tündököltek; úgy világítottak, mint a fáklyák. A királyi sereg egyik része a dombon helyezkedett el, a másik a lapályon. Biztosan és rendezetten nyomultak előre. Mindenki remegett, aki csak hallotta a sokaság zaját, a sereg robaját meg a fegyvercsörgést. Hatalmas, erős sereg volt. Júdás közeledett a seregével, hogy fölvegye a harcot. A király seregéből hatszáz harcos elesett. Ekkor Eleazár, az auarani észrevette, hogy az egyik állat a királyi bíbor színt viseli, és az összes többi állatot felülmúlja. Így azt gyanította, hogy a király ül rajta. Feláldozta hát magát, hogy megmentse népét, magának pedig örök hírnevet szerezzen. Bátran odarontott, be a csatasorokba. Jobbra is, balra is vagdalkozott, úgyhogy mindkét oldalon visszahőköltek. Akkor bebújt az elefánt alá, alulról beledöfött és megölte. Az elefánt a földre rogyott, így ő is ott lelte halálát. Mindazonáltal látva a birodalom erőit és a csapatok harci készségét, a zsidók visszavonultak előlük.” (1Mak 6:28-47)
A jelenet a középkori miniatúrák kedvelt témájává vált, elsősorban a Speculum Humanae Salvationis című népszerű vallásos olvasókönyvnek köszönhetően, amely az Újszövetség epizódjait azokkal az ószövetségi eseményekkel állította párhuzamba, amelyekről úgy tartották, hogy előre megjövendölték ezeket. Így Eleazar Auarant (a Chavran חַוְרָן arámi ragadványnév jelentése: „a döfő”) Krisztus előképének tekintették, aki önként vállalt halálával megmentette az emberiséget a kárhozattól.
A középkori miniátorok azonban éppúgy generációk óta nem láttak már valódi elefántot, mint andalúz szobrász kortársuk, s ezért az Eleazar által ledöfött fenevadat valami roppant nagy lónak, tevének vagy kutyának formázták meg, maszkszerűen ráapplikálva a forrásokból ismert hosszú orrot, füleket és agyarakat.
Bible Historiale, 14. sz., BnF Français 5707 fol. 172r
Velislaus-biblia, 1325-1349, Národní knihovna České republiky, Ms. XXIII.C.124 fol. 151r
Miroir historial, 1475 k., J. Paul Getty Museum, Ms. Ludwig XIII 5, v1, fol. 55
Speculum humanae salvationis, 1360 k., Universitäts- und Landesbibliothek Darmstadt Hs 2505 fol. 45r
Speculum humanae salvationis, 1462, Bibliothèque municipale de Lyon, ms. 0245 144r
Bestiary of Anne Walshe, 15. sz., Kongelige Bibliothek, Gl. kgl. S. 1633 4º fol. 6v
Brixeni dóm kerengője, 1400 k.
A helyzet akkor változott meg, amikor Portugália 1510-ben birtokokat szerzett Délkelet-Ázsiában, az ázsiai elefántok földjén. Hamarosan élő elefántok keltek útra innen Európába, a portugál király ajándékaként európai fejedelmek számára, az elsők, akiket a római ókor óta Európa élve látott.
Az első elefántot 1514-ben küldte I. Manuel X. Leó pápának Rómába. A Hanno nevet nyert elefánt a pápa kedvence lett, külön palotát építtetett neki a vatikáni kertekben. Ennek az állatnak a hű ábrázolásai azonban csak a pápai udvarban, főleg Raffaello körében forogtak. Őt ábrázolta műhelye a vatikáni loggiáknak Az állatok teremtése jelenetén, a Villa Madama elefántos kútján, a Raffaello-tanítvány Giulio Romano harci elefántjain, s amikor Hanno meghalt, a gyászoló pápa Raffaellóval festette meg életnagyságú képét a vatikáni kapuépület falára, a maga által komponált gyászvers alá. Bár ez elpusztult, Raffaello ehhez készített vázlatai fennmaradtak.
A második elefántnak, amelyet III. János és felesége, Ausztriai Katalin ajándékoztak 1551-ben unokaöccsüknek, a későbbi II. Miksa császárnak, cseh és magyar királynak, jóval szélesebb hatástörténete volt. Az oszmán ellenség megalázására Szulejmánnak elnevezett elefánt a herceggel és kíséretével együtt utazott Valladolidból Barcelonába, a tengeren át Észak-Itáliába, az Alpokon át Innsbruckba, majd onnan hajón Bécsbe. Már útközben számos ábrázolás készült róla, így az Alpok alján, a tiszteletére „Würthshaus zum Helepfanten”-nek elnevezett fogadó falán, ahol két hétig megszállni méltóztatott, vagy Linzben, ahol Jörg Hutter polgármester a főtér egy házát díszíttette vademberes-elefántos stukkóval a látogatás alkalmából.
Az elefántról Bécsben számos rajz és festmény készült még életében, majd halála után, kitömött állapotában is, s ezek már visszahatottak az Eleazar-csatajelenet ábrázolására is.
A dél-csehországi Prachatitz/Prachatice városkában, amely a só csehországi importjának központjaként vált rendkívül gazdaggá a középkorban, a főtér sarkán áll a Knížecí dům (Fejedelmi Ház), amelyet a számos királyi és városi tisztséget betöltő Jakob Mentschik von Menstein (Jakub Menšík z Menštejna) építtetett át 1572-73-ban reneszánsz stílusban és díszíttetett sgraffito jelenetekkel. A jelenetek bibliai eseményeket ábrázolnak, mindegyiket más-más erény jelképeként. A második sor elején áll Eleazar is, szemközt az elefánttal, amely még magán viseli a középkori vonásokat, de fejének alkatrészei már határozottan helyrerázódtak, hála a birodalomszerte terjedő elefántos metszeteknek. Nagyon is lehet, hogy Conrad Gesner metszetét követte, aki akkor adta ki a maga Historiae animalium-át, amikor Szulejmán Ausztriába érkezett.
Talán az Eleazar-csatával áll kapcsolatban egy balti német nemesi címer is a tallinni Niguliste templom előcsarnokában (és egy másik változata a tallinni székesegyház falán). Az elefántot már élethűen ábrázoló címert Christoph Helfrich lipcsei tanácsos kapta 1569-ben, amikor II. Miksa, Szulejmán gazdája beemelte őt és utódait a birodalmi nemességbe fiának, Christoph Helfrichnek az 1566-68-as török hadjáratban tanúsított hősiessége posztumusz elismeréseként. Bár az elefánt a szimbolikus ábrázolásokban önmagában is az erő, bátorság és helytállás jelképe, az adományozás körülményei utalhatnak egy Eleazaréhoz hasonló hőstettre is.
A keresztény elefánt-ábrázolások nem hagyták érintetlenül a középkori zsidóságot sem, amelynek – egy képeket tiltó vallástól meglepően – gazdag illusztrált kézirat-kultúrája volt. A bestiáriumokból átvették az elefántot mint az erő jelképét – Marc Michael Epstein „The elephant and the Law: The medieval Jewish minority adapts a Christian motif” (Art Bulletin 1994) c. kitűnő tanulmánya még zsidó forrásokat is idéz, amelyek a keresztény bestiáriumok magyarázatait parafrazeálják –, s ezt büszkén kombinálták az Eleazar által legyőzött tornyos elefánt ábrázolásaival.
Így jön létre az elefánt mint a Tóra szimbóluma, ahogy azt egy 1300 és 1320 közötti dél-német Tóra (Duke of Sussex’s German Pentateuch, British Library Add MS 15282 fol. 238r) egész oldalas illusztrációján látjuk. Itt torony helyett hatalmas koronát hordoz a hátán, ami a Tóra koronájának tóraszekrényekről és tudós rabbik sírjairól ismerős motívumára utal.
A tornyos elefánt lesz a sienai Torre contrada, a zsidó negyed címerállata is. Tudjuk, hogy a névválasztást az 1514-es Hanno-láz inspirálta, de a torony az Eleazar-történetből kerülhetett az elefánt hátára, megerősítve annak zsidó vonatkozását.
Ez az ezüst beszamim-edény a prágai zsidó múzeumból tornyos elefánt formájával ugyancsak a Tóra megingathatatlan erejét jelképezi. A beszamim-edényben illatos fűszereket helyeztek a szombat esti terített asztalra, amelyek illata a szombatot lezáró Havdala-szertartás alatt a szombat kimeneteléért kellett megvigasztalja a lelkeket.
S a tornyos elefánt mint a Tóra jelképe egy egészen különleges emlékegyüttesen is hangsúlyos szerepet kap. Ezek az elpusztult galíciai fazsinagógák, amelyeknek belső festésében gyakran jelentek meg tornyos elefántok, különösen a Tóra-szekrény körül.
Az 1640-ben épült gwoździeczi zsinagóga – ma újjáépítve a varsói Polin Múzeumban – és 1642-ben épített chodorywi zsinagóga – ma újjáalkotva a tel avivi Zsidó nép múzeumában – 1714-ben illetve 1722-ben Israel ben Mordechai Lisnitsky vándor festő által kifestett mennyezetén a Tóra-szekrény két oldalán áll egy-egy bibliai vers, a Frigyláda dala, amelyet a Tóra liturgikus elővételekor, illetve visszahelyezésekor énekelnek: „Amikor a láda elindult, Mózes így szólt: »Kelj fel Uram, és széledjenek szét ellenségeid, s akik gyűlölnek, fussanak el színed elől!«” (Num 10:35), illetve „Indulj el, Uram, nyugalmad helyére, te és hatalmad ládája. Papjaid öltözzenek igazságba, akik hűek hozzád, örömükben ujjongjanak!” (Zsolt 132:8-9). Mindkettőt egy-egy tornyos elefánt illusztrálja, amelyek így egyértelműen a Tórára utalnak. Ráadásul Chodorywban a második körül négy gólya áll, akiknek héber chasida חסידה neve a chesed (חֶסֶד), „hűség, gondoskodás” szóból származik (ahogy a „haszid” szó is). Kettő „az Úr ellenségeit”, a kígyókat irtja, kettő pedig „nyugalma helyére” száll, mint a Tóra. Ezek egyaránt utalnak a versben szereplő papokra, illetve szorosabban a levitákra, akiket Mózes nevezett a Leviták áldásában „a hűség embereinek” (Deut 33:8). A négy gólya tehát azt a négy levitát jelképezi, akik előírás szerint a frigyládát kísérték utazás közben.
A galíciai zsidó vándorfestők Nyugat-Európába vándorolt hitsorsosaik falusi zsinagógáit is díszítették. Így a brodi Eliezer-Susman ben Solomon, aki 1734-35-ben festett tornyos elefántot a horb am maini zsinagóga Tóra-szekrénye fölé (ma a jeruzsálemi Izrael Múzeumban), majd 1738-39-ben az unterlimpurgi fazsinagógában (ma a schwäbisch-halli Hällisch-Fränkisches Museumban).
Az Elefánt – Helfand, Gelfand stb. – jellegzetes askenázi vezetéknévvé is vált, amelynek számos viselője hozott dicsőséget a névre, mint Borisz Gelfand sakknagymester, Izrail Gelfand és Alekszandr Gelfond matematikusok, David Helfand csillagász, Vlagyimir Gelfand szovjet tiszt, akinek őszinte Deutschland-Tagebuch-a a második világháború fontos dokumentuma, vagy Alan Gelfand, aki az utcai gördeszkázást forradalmasította. Magyar képviselőjük Elefánt Sándor, a máramarosi Felsővisó (Viseu de Sus) fűrésztelepének alapítója és múzeumának névadója.
A középkori keresztény bestiáriumok még Eleazart, a Döfőt tekintették Isten kinyilatkoztatott Igéje, Krisztus előképének, amiért saját élete feláldozásával végzett a zsidókra törő veszedelemmel. A zsidó ikonográfia azonban az ártatlanul elpusztult elefántnak is igazságot szolgáltatott, amennyiben némi hóhmec révén ő vált az isteni kinyilatkoztatást hordozó Tóra szimbólumává.
