Kirovakan ideje, avagy a munka mitológiája

Vanadzorban nem állt meg az idő! Lépést tartanak a jelen lüktető ritmusával, és dinamikusan alkalmazkodnak korunk rohamosan változó kihívásaihoz.  A vasútállomáson ugyanis a Szovjetunió vasúti térképe fölött „A Szovjetunió vasúthálózata” feliratot kicserélték „A FÁK vasúthálózatá”-ra. Pedig a térkép egyértelműen a Szovjetuniót ábrázolja, hiszen rajta vannak a balti államok, amelyek már be sem léptek az 1991 decemberében megalakult FÁK-ba, és Grúzia is, amely a 2008-as orosz megszállás után kilépett belőle. A feliraton látszik is, hogy a СНГ (Содружество Независимых Государств) rövidítést később tették fel, nagyobb betűközzel, hogy kitöltse az egykori СССР helyét.

Néhány további változtatás egyértelművé teszi, hogy egy botoxolt Szovjetunió-térképpel van dolgunk. Jekatyerinburg, Szentpétervár, Szamara, Bishkek és maga Vanadzor neve is szemmel láthatólag utólag lett felrakva az 1991-ig használatos Szverdlovszk, Leningrád, Kujbisev, Frunze és Kirovakan helyett. És van egy város, amelynek piros pöttye ott van ugyan, de a neve nincs. Ő is 1991-ben játszotta el azt a jogát, hogy örmény térképen szerepelhessen. Ez pedig Baku.

A peronokhoz kilépve is szeretném dokumentálni a lüktető jelent, de az első egy-két kattintás után egy padon ülő idősebb férfi és nő rám szól: „Fényképezni tilos!” „Miért?” kérdezek úgy, mintha nem tudnám. „Stratégiai objektum”, mondja a férfi a hivatalos szovjet meghatározást. „Tudják”, mondom, hogy oldjam a feszültséget, „én Magyarországról jövök. A kommunizmusban nőttem fel, és akkoriban ott ugyanilyenek voltak a vasútállomások. Ezt szeretném dokumentálni.” „Itt még mindig kommunizmus van”, bólint egyetértően a nő.

vanadzor1vanadzor1vanadzor1

A várost a térkép készítésének idején Kirovakannak, azaz Kirovvárosnak hívták Szergej Kirov leningrádi párttitkárról, akit 1934-ben egy fiatal párttag lőtt le. A gyilkosság okát máig vitatják. A legvalószínűbb verzió szerint Kirov, aki Sztálint támogatta a párt belső ellenzékével szemben, túlságosan népszerű lett, s ezért Sztálin jobbnak látta megszabadulni tőle. Ezután a párt mártírjává vált, sok város és utca névadójává, s Sztálin az ő megbosszulására hivatkozva kezdett hozzá az úgynevezett nagy összeesküvés felszámolásához, amely az 1937-38-as Nagy Terrorba torkollott.

Kirovakan ideje az iparosítást jelentette az addig Qarakilisének, Fekete-templomnak nevezett város számára. A szovjet vezetés az ország egyik jelentős ipari központjának jelölte ki a jó földrajzi adottságú, sok vízzel és vasúttal rendelkező, a szovjet kaukázusi csomópontokhoz közel, míg a török és iráni határtól távol fekvő völgyet. A vegyipar volt a legjelentősebb, ezt követte a gépgyártás, textilipar, élelmiszeripar, építőanyagipar. S mintha mindezek Kirov jóindulatú pártfogásához kötődtek volna: amikor a város felcserélte az ő nevét az újonnan kreált – mert az eredeti azeri nevet már nem kívánták vissza –, „a templomok völgye” jelentésű Vanadzorra, a szovjet ipar is az enyészeté lett.

A szovjet rendszer gyakran monumentális köztéri alkotásokkal adott materiális célkitűzéseinek spirituális, sőt transzcendens dimenziót, nemcsak munkával, hanem annak magasabb értelmével is ellátva polgárait. S míg a munka és annak helyszínei semmivé lettek, ezek az emlékművek – szobrok, mozaikpannók, markáns épületek – gyakran fennmaradtak, egy egykori hitvilágról tanúskodva a kései utókor számára.

 Kirovakan legjelentősebb szovjet emlékművének központi figurája, a Munkás – e hitvilág központi figurája és szimbolikus liturgiájának papja – egy nagy vörös hacskar előtt állva úgy emeli magasba két kezével e vallás két legfőbb szentségét, a Kalapácsot és az Atomot, a Munka és a Tudomány jelképeit, mint a keresztény pap Krisztus Istennek felajánlott testét és vérét. E vallásban azonban nincs Isten; helyét a liturgiában Dolgozó Népnek nevezett társadalom foglalja el, akik előtt a Munkás celebrál, s akiket a fekete bazalt szobor alatti világos tufa pannók jelenítenek meg, egy-egy jeleneten prezentálva a társadalom ideális funkcióit.

A szovjet köztéri szobrászat az 1960-es években már maga mögött hagyta a sztálini korszak anatómiailag részletezett akadémikus stílusát, amely a nép hőseit atlétákként ábrázolta. Helyét a stilizált és geometrikusan redukált formákkal dolgozó „szigorú stílus” (суровый стиль) foglalta el.

A munkás alakja kubista módon szigorú, geometrikus síkokból áll. A köpeny redői, a vállak és az arcélek szinte építészeti hasábokként vannak megformálva. A test egyetlen masszív pillérként funkcionál.

A háttérben lévő jelenetek változó mélységű rétegekből épülnek fel. A kétdimenziós háttérből a térbe erősebben kilépő alakok, fejek, karok feszültséget és filmszerű narratívát teremtenek.

A munkás és a domborműveken szereplő alakok arca nem tükröz egyéni érzelmeket. Az arcok szigorúak, elszántak és előre tekintenek. Nem egy-egy konkrét embert ábrázolnak, hanem az egyéni gyarlóságoktól és elhajlásoktól mentes, a társadalmat szolgáló absztrakt Homo Sovieticust.

A központi szobor mellett mint egy szárnyasoltár legfontosabb jelenetei állnak a Munka és a Család paneljei.

A Munka:

• A kollektív összefogás ereje: A jelenetben öt alak egyetlen közös feladatra, egy fémalkatrész megmunkálására koncentrálnak. Nincs kiemelt hős: a kompozíció azt az ideológiát tükrözi, hogy a szocialista társadalom sikere a közös, összehangolt csapatmunkában rejlik.

• A fizikai erő és dinamizmus heroizálása: A háttal álló középső munkás alakja a fizikai megfeszülést ábrázolja. Széles vállai, hajlított lábai és a megmunkált darabra nehezedő testtartása a proletariátus nyers, teremtő erejét dicsőítik. A szocialista művészetben a fizikai munka nem teher, hanem a társadalmi felemelkedés büszke eszköze.

• A nehézipar mítosza: A bal oldalon látható üllő, a fogók és a jobb szélen pihenő pörölykalapács a nehézipart és az országépítést szimbolizálják. A Szovjetunióban a kohászat, a gépgyártás és a kovácsolás a modernizáció és a gazdasági függetlenség legfőbb tartópillérei voltak.

• Mentorálás és generációk közötti folytonosság: A bal oldali, kötényt viselő idősebb, szakállas mesterfigura és a középső fiatalabb munkások interakciója a tudás átadását és a munkásosztály folytonosságát jelképezi. Ez a motívum a tapasztalt gyári kollektíva nevelő szerepét hangsúlyozza.

• A kőbe vésett fegyelem és stabilitás: A helyi örmény tufakő porózus, mégis robusztus textúrája a figurák szögletes, monumentális formáival kombinálva a munkásosztály ingathatatlanságát, fegyelmét és a rendszer stabilitását sugározza.

A jelenet nem egy egyszerű gyári pillanatkép, hanem a szocialista értékrend vizuális manifesztációja: a munka itt a társadalmi hasznosság legmagasabb foka, ahol az egyéni akarat teljesen feloldódik a közösség és a termelés szent céljában.

A Család:

Míg az előző panel a kemény fizikai munkát és a termelést dicsőítette, ez a dombormű a munka gyümölcsét: a békét, a családi stabilitást és a generációk közötti szövetséget ábrázolja a „szigorú stílus” eszközeivel.

• A gyermek mint a szocialista jövő: A kompozíció abszolút középpontjában egy meztelen kisgyermek áll, akinek karjait a szülei fogják. A gyermek frontalitása és centrális elhelyezése a tiszta, fényes szocialista jövőt szimbolizálja. Az, hogy mindkét szülő felé nyújtja a kezét, a társadalmi egyensúlyt és a gondoskodó állami/családi hálót jelképezi.

• Az anya és apa (A szocialista alapsejt): A gyermek két oldalán álló szülők a férfi és nő egyenrangú, harmonikus partnerségét mutatják be. Az apa védelmező mozdulattal hajol a család felé, míg az anya alakja a termékenységet, az életadást és a családi fészek biztonságát testesíti meg. Ruházatuk egyszerűsége a proletár identitást tükrözi.

• A generációk és a társadalom egysége: A két szélen egy idősebb férfi és nő áll, akik egyszerre jelképezik a nagyszülők generációját, és a szocialista alapsejt-családot befogadó szélesebb társadalmat. A baloldali szakállas férfi a kalapáccsal a nehézipart, a jobboldali fejkendős asszony a búzakalásszal a mezőgazdaságot jelenti. A két figura együtt a Sarló és Kalapács, a munkás-paraszt szövetség újraértelmezése.

A központi értékek (a Munkás szobra és a Munka és Család panelje) mellett kétoldalt két-két panel áll még, illetve a fríz az épület bal oldaláról kanyarodik át a főhomlokzatra, s ott, a bal oldalon további két kezdő jelenet látható. Ez a hat jelenet balról jobbra olvasva az anyag felemelkedésének útját vázolja fel a csillagokig, részletesen kibontva a Munkás kezében tartott két kultikus tárgy, a Kalapács és Atom közötti ívet. 

Az Alapítás mítosza:

A kezdő jelenet (amelyet sajnos csak oldalról, kissé ferdén lehet fényképezni) a történelmi genezist ábrázolja, a politikai legitimáció és biztonság megteremtését, amely a többi panelen kibomló ipari és társadalmi fejlődés alapja.

• A történelmi mérföldkő: A szovjet történelemszemlélet szerint minden társadalmi fejlődés, jólét és modernizáció alapja a kizsákmányolás megszüntetése. Ez a panel a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmét, vagy Örményország esetében a szovjet hatalom 1920-as megalakulását rögzíti alapként.

• A Vörös Hadsereg mint védőpajzs: A menetelő katonák (a Vörös Hadsereg vagy a helyi vörös gárdisták) jelenléte azt üzeni, hogy a fegyveres erő garantálja a békét és a stabilitást. E katonai erő nélkül a külső és belső ellenségek eltiporták volna a törékeny új rendszert.

• A munkás mint a jövő letéteményese: A sarlót és kalapácsot, illetve vörös zászlót tartó központi munkás-vöröskatona előrevetíti a következő panelek tartalmát. Az ő győzedelmes figurája indítja el azt a gazdasági és kulturális láncreakciót, amelyet a sorozat többi része bemutat.

A Teremtő Őserő:

• A teremtő munka origója: Egy másik Munka-panel. Miben tér el ez a főhomlokzaton, a munkás mellett álló kultikus paneltől? Itt azt az archaikus kézműves-közösségi munkát látjuk, az anyag feletti fizikai uralom prototípusát, amelyből a szocialista nagyiparon keresztül el kell jutnunk majd a világűr meghódításáig.

• Az ősi közösség: A modernizációt ünneplő paneleken a testek gyakran átlósan megfeszülnek, előre törnek, jelezve a szocializmus megállíthatatlan menetelését. Ezen a domborművön a figurák szinte statikusak, függőleges tengelyre épülnek, és egy zárt, ritmikus kört alkotnak az üllő körül. Ez a szimbolikus elrendezés a stabilitást, a hagyományok generációkon átívelő folytonosságát és a megfontolt, precíz munkát hangsúlyozza a rohanó modernizációval szemben.

A figurák arca, a markáns, szögletes arcélek és a hajviselet nyomatékosan magukon hordozzák az örmény nemzeti karakterjegyeket. A művész a szovjet ideológiát burkoltan a helyi, évezredes örmény kőfaragó és fémműves identitás történelmi örököseként mutatja be, ami az örmény nemzeti öntudat 1970-es évekbeli újjáéledését jelzi.

A főhomlokzati panelek már a szocialista munkát és eredményeit ábrázolják, az olvasztástól az űr meghódításáig.

Az Olvasztás:

• A világ újraformálása: Az olvasztás nem csupán egy ipari folyamat bemutatása, hanem egy univerzális ideológiai és teremtés-mitológiai allegória. A marxista-leninista ideológia szerint a szocializmus nemcsak megváltoztatja a társadalmat, hanem teljesen új alapokra helyezi azt. Az olvasztás az a radikális pillanat, amikor a múlt megkövesedett, régi struktúrái (a rideg vasérc) a forradalmi tűzben folyékonnyá válnak, hogy az ember a saját akaratával teljesen új, hasznos és tökéletes formát adjon nekik. Ezért is lett az olvasztár a szocialista szobrászat központi figurája.

• Az Új Ember (Homo Sovieticus) megformálása: Az olvasztótégely a társadalom metaforája is volt. Ahogy a kohóban az érc megtisztul a salaktól, úgy tisztul meg a munkásosztály is a kapitalista múlt maradványaitól (önzés, vallás, egyéni érdekek). Az acél edzése – alapszöveg: Nyikolaj Osztrovszkij: Az Acélt megedzik (1936) – az emberi jellem és a kommunista öntudat megerősödésének szimbóluma volt.

• A természet feletti diadal: A szovjet ember nem fogadja el a természet adta korlátokat. A megolvasztott fém az emberi ész és fizikai erő győzelme az anyag felett. A szerszámot tartó ember itt nemcsak kiszolgálja a gépet, hanem ő a modern Prométheusz, aki uralja a tüzet és formálja a jövőt.

A Hegesztés:

• A megbonthatatlan egység: A szovjet ikonográfiában a hegesztés a legmagasabb rendű ipari tevékenységgé emelkedett, és mély politikai metaforává vált. A hegesztés lényege, hogy a varrat mentén a két anyag molekuláris szinten eggyé válik, és a kötés erősebb lesz, mint maguk az eredeti elemek. Ez a proletár nemzetközi összefogás és a Sztálin-féle monolitikus egység tökéletes vizuális metaforája volt, különböző emberek, osztályok és köztársaságok egybeforrasztása a kommunizmus kohójában.

• A szikra mint prométheuszi erő és a forradalom jelképe: Az ember ellopta az égbolt villámát, és saját szolgálatába állította, hogy új világot teremtsen vele. Másfelől Lenin Искра (Szikra) című újságjának mottója az volt: „A szikrából láng lobban”. A hegesztés közben szétrepülő szikraeső a forradalmi energia, a megújulás és a jövőbe mutató technológiai optimizmus szimbóluma lett.

• Hegesztés és az űr meghódítása: A munkások nem egyszerű gyári alkatrészeket, hanem az emberiséget a csillagokba repítő űrhajó burkolatát hegesztik és készítik elő. (Nagy jelképi ereje volt annak, hogy a Szovjetunió végzett először hegesztést a világűrben 1969-ben a Szojuz–6 fedélzetén.)

A Tervezés:

A jelenetben látható alakok egy nagyméretű dokumentum, tervrajz vagy térkép köré gyűlnek. A figurák mozdulatai (egymásra mutató gesztusok, a terv közös tartása) a szervezettséget, a tudatos mérnöki és társadalmi tervezést szimbolizálják.

A Tervezés a szovjet-szocialista rendszerben nem csupán egy gazdasági vagy mérnöki munkafolyamat volt, hanem az állami mitológia és ideológia egyik legfőbb szakrális tartóoszlopa.

• A Káosz feletti győzelem és teremtésmítosz: A marxista-leninista ideológia szerint a kapitalizmus lényege a piac „anarchiája” és a kaotikus önérdek. Ezzel szemben a szocialista Tervezés a Rend diadala a Káosz felett. A Párt és a tervezők egyfajta modern istenségekként vagy demiurgoszként jelennek meg, akik a puszta intellektusukkal és tudományukkal formálják át a nyers valóságot.

• A tervrajz mint a jövő kisajátítása: A tervrajz birtoklása azt jelképezi, hogy az emberiség már nem a vak sors vagy a piaci folyamatok játékszere, hanem a saját történelmének abszolút ura. A szocialista bürokráciában és művészetben a Terv (például az Ötéves Terv) szinte vallásos tiszteletnek örvendett.

• A jövő ikonja: A tervrajz nem a jelent ábrázolja, hanem a még meg nem született, utópisztikus jövőt (új gyárakat, városokat, erőműveket). A kompozícióban a szereplők tekintete többnyire nem a papírra, hanem a távolba, a fényes jövőbe réved.

• A közös akarat: A Tervezés folyamatának művészi ábrázolása szinte mindig kollektív. Ritkán látni magányos tervezőt a szocialista realizmusban. Az asztal vagy papír köré gyűlő csoport (gyakran katona, munkás, paraszt és értelmiségi vegyesen) a társadalmi osztályok teljes fúzióját, az értelmiség és a munkásosztály szövetségét jelképezi. Még ha nincs is jelen párttitkár, a csoportos konzultáció dinamikája a Párt demokratikus centralizmusának és kollektív bölcsességének vizuális metaforája.

A Világűr Meghódítása:

Az űrkutatás nem csupán technológiai projekt volt a Szovjetunió számára, hanem a szocialista ideológia végső igazolása. A világűr meghódítása azért vált a szocialista fejlődés csúcspontjává, mert kézzelfogható bizonyítékként szolgált a marxista-leninista történelmi materializmus igazára.

• A szocializmus felsőbbrendűsége: A szovjet ideológia alap tézise az volt, hogy a szocializmus egy magasabb rendű társadalmi-gazdasági forma, amely törvényszerűen lehagyja a kapitalizmust. Hogy a Szovjetunió lőtte fel az első műholdat (Szputnyik–1, 1957) és az első embert az űrbe (Jurij Gagarin, 1961), a propaganda szerint azt bizonyította, hogy a tervgazdaság és a szocialista berendezkedés hatékonyabb, mint a nyugati piacgazdaság. A Nyugat gazdasági fölényével szemben a Szovjetunió az űrverseny megnyerésével mutatta meg, hogy a legbonyolultabb tudományos területeken képes diktálni a tempót.

• Az égbolt szekularizációja: A marxizmus a vallás helyére a rációt és a tudományt állította. A kozmosz elérése ennek a tudományos ateizmusnak lett a végső szimbóluma. A szovjet propaganda nyíltan használta az űrhajósokat a vallás ellen. Híressé vált a Nyikita Hruscsovnak tulajdonított (vagy Gagarin nevében terjesztett) mondat: „Gagarin felrepült az űrbe, de nem látott ott semmiféle Istent.” A mennyország helyét a fizikai valóság vette át, amelyet nem az isteni akarat, hanem a szovjet ember és a tudomány ural.

• Az Új Ember küldetése: A szocializmus végső célja a társadalom és magának az emberi természetnek az átformálása, a Homo Sovieticus megteremtése volt. Az űrhajós az Új Ember legtökéletesebb megtestesülése lett: bátor, fegyelmezett, ideológiailag képzett, és kész feláldozni magát a kollektíva sikere érdekében. Ezt mutatják be a panel figurái. A bal oldali figura – vélhetően egy főtervező, mérnök vagy politikai vezető – komoly, eltökélt arccal és keresztbe font karral figyeli az eseményeket. Ő testesíti meg a racionális, irányító szellemet. Az űrhajósok testtartása, a szorosan egymás mellett álló alakok a katonás fegyelmet és az egységet sugározzák. Arckifejezésük monumentális, mentes az egyéni érzelmektől; nem egyénekként, hanem a szovjet hősiesség szimbólumaiként jelennek meg. A szinte egyiptomias egymás mellé sorolás, az ismétlődő mintázatok azt mutatják, hogy a közös cél érdekében az egyén feloldódik a kollektívumban.

• Kozmikus lépték: A kommunizmus ígérete eredetileg is globális volt (világforradalom), de a világűr elérésével ez a küldetés univerzális, kozmikus dimenziót kapott. Úgy mutatták be, hogy az emberiség felszabadítása a földi kizsákmányolás alól logikusan folytatódik a természet és a fizika törvényei feletti győzelemmel.

• A jólét ígérete helyett: Az 1950-es és 60-as évekre a sztálini terror utáni Szovjetuniónak új, pozitív jövőképre volt szüksége a lakosság mozgósításához. Bár a mindennapi életben gyakori volt az áruhiány és a lakásválság, az űrsikerek azt az üzenetet közvetítették a szovjet állampolgároknak, hogy a nélkülözés nem hiábavaló. A jelen áldozatai a jövő fantasztikus, sci-fi-be illő világát készítik elő. Miközben a rakétatechnológia valójában a nukleáris elrettentést (hordozórakéták fejlesztését) szolgálta, a külvilág felé ezt a béke, a nemzetközi szolidaritás és az emberiség közös haladásának köntösében tálalták.

Egy ilyen nagyszabású liturgikus-mitológiai szárnyasoltárhoz méltó székesegyházra is szükség volt. A szoboregyüttes az Avtogenmash gyár adminisztratív főépületének bejárati homlokzata előtt áll. Az épületet az a Nver Ohanyan tervezte az 1970-es években örmény nemzeti elemekkel vegyített szovjet modernista stílusban, aki Kirovakan legtöbb gyárát és lakótelepét is.

Az 1966-ban alapított Avtogenmash alapvető funkciója a gázhegesztő, gázvágó és ipari automata (később lézeres) berendezések tervezése és sorozatgyártása volt. A Szovjetunió egyik kulcsfontosságú csúcstechnológiai hadi- és nehézipari beszállítója volt, az örmény ipar büszkesége. Számos nemzetközi – szocialista táboron belüli – elismerést és aranyérmet is nyert. Közmondásos volt, hogy amikor kirovakaniak Moszkvába utazva onnan nívós műszaki eszközöket hoztak büszkén haza, kicsomagoláskor döbbentek rá, hogy ezek Kirovakanban készültek.

A gyárat nem pusztán a Szovjetunió széthullása és ezáltal a piac megszűnése tette tönkre. Nem sokkal korábban, 1988-ban a közeli Spitak epicentrumú földrengés a környék nagy részét, így a kirovakani gyárakat is romba döntötte, sok munkást megölve. Az Avtogenmash újjáépítéséhez hozzákezdtek ugyan, de ezt már a rendszer bukása állította le. A gyár ma is mint hatalmas romváros teríti be Vanadzor nagy részét. Legépebben maradt eleme éppen ez az adminisztratív főépület a szoborcsoporttal.

A szoborcsoportot Zhirayr Ketikyan (1930-1997) jereváni szobrászművész alkotta meg, aki 1959-ben jött tanítani a kirovakani rajziskolába, s ennek igazgatója, majd a város főépítésze lett. Az általa vezetett csoport készítette 1969-1973 között, ugyanebben a „szigorú stílusban”,  a kultúrház parkjában álló Ismeretlen katona emlékművét is, amely a munkásábrázolások mellett a korabeli köztéri szobrászat másik kanonikus műfaját képviselte.

Add comment