Zsinagóga a föld alól. A vilniusi Nagy Zsinagóga feltárása

Vilnius egyik legrégebbi történelmi helyszínén ma semmi különöset sem látunk. A jellegtelen tömbházaktól körbefogott, több teleknyi üres területen régészeti feltárás folyik. A palánk résein benézve falak, padlórészletek, kövek állnak ki a mélyre leásott földből.

Itt állt valamikor a vilniusi Nagy Zsinagóga, a litvániai zsidóság egyik legfontosabb épülete, és körülötte az az intézményekkel, imaházakkal, tanházakkal, mikvékkel, üzletekkel és könyvtárral teli zsidó városrész, amely miatt Vilnius évszázadokon át a Litván Jeruzsálem, ירושלים דְּלִיטָא Yerushalayim de-Lita nevet viselte.

A mostani régészeti kutatás különleges jelentősége abban áll, hogy a Nagy Zsinagóga nem egyszerűen egy háborúban elpusztult műemlék. A náci pusztítás után a szovjet hatóságok a romokat is eltüntették, majd helyükre iskola, később óvoda épült. A zsinagóga így fizikailag is kikerült a város emlékezetéből. A régészek most nem csupán egy épületet ásnak ki, hanem egy eltűnt társadalom anyagi világát hozzák vissza a felszínre.

A 2011-ben megkezdett nemzetközi kutatás során eddig csaknem ötezer lelet került napvilágra a 16. és 20. század közötti időszakból. A 2026-os nyári kampány pedig minden korábbinál nagyobb összefüggő területet tett láthatóvá: teljes egészében feltárták a monumentális központi bimát, valamint a fő imaterem és a női karzat további részeit.

Lassan kirajzolódik az a hely, ahol egykor a kelet-európai zsidóság egyik legfontosabb közössége élt, imádkozott, tanult, vitázott, kereskedett és szervezte saját életét.

A Jewish Heritage Europe augusztus 4-én adott részletes beszámolót az ásatások jelenlegi eredményeiről. Ennek és saját korábbi vilniusi zsidó örökségtúráimnak alapján írom ezt a posztot.

Vilne, az Északi Jeruzsálem

A zsidó jelenlét Vilnében – ahogy jiddisül nevezik – legalább a 15. századig visszavezethető, ám a közösség csak 1593-ban kapott olyan privilégiumot, amely jogilag is megszilárdította helyzetét.

A 17. században Vilne már Kelet-Európa egyik jelentős zsidó központja volt. Ekkor mintegy háromezer zsidó élt a városban, ami a teljes lakosság egynegyedét jelentette. A város rabbinikus tudományossága gyorsan fejlődött, és Vilnét a kelet-európai zsidóság egyik legfontosabb szellemi központjává tette. Ennek szimbolikus megtestesítője volt a Vilnai Gaon, Eliyahu ben Solomon Zalman (1720-1797), aki nem volt főrabbi, nem állt közösség vagy jesiva élén, nem voltak tanítványai, mégis a kor legnagyobb zsidó tekintélyének számított, akitől a zsidó világ legnagyobb rabbijai kértek döntést a legnehezebb halachikus kérdésekben. A Gaon a maga rendkívüli tudásával „intézmény nélküli intézmény” volt, a zsidó történelem egyik legnagyobb tudósa, aki önmagában az orthodox zsidóság központjává tette Vilnét. Követők, értelmezők, fiatal rabbik gyűltek köréje, s az általuk létrehozott zsinagógák, kloyznek, tanházak, könyvtárak, mikvék és közösségi szervezetek nagy hálója alakult ki a központi épület, a Nagy Zsinagóga körül.

A Gaon sírja a mai (harmadik) vilniusi zsidó temetőben, ahová a legrégebbi temető 1950-es évekbeli felszámolásakor áthozták, s ahová mi is elzarándokolunk jövő heti balti túránkon. A sír fölötti széles kettős sírkő a Gaoné és feleségéé, Chana rebecené. A sírokról írok még egy következő posztban

A Nagy Zsinagóga elődje talán az 1593-as privilégiumhoz köthető. Ezt 1633 körül építették át monumentális kőépületté. A reneszánsz-barokk stílusú épület kb. 25 méter hosszú és 22 méter széles volt, magassága 12 méter. A fő imaterem 300 fő befogadására volt alkalmas, míg a körülötte kialakult teljes vallási-kommunális komplexum ünnepi alkalmakkor több ezer embernek adhatott helyet.

Az épület egyik különlegessége az volt, hogy részben a földbe süllyesztették. A zsidó vallási épület nem emelkedhetett a környező keresztény templomok fölé, ezért az építők a főteret mintegy két méterrel a környező talajszint alá vitték. Paradox módon ez a döntés mentette meg évszázadokkal később a zsinagóga legfontosabb részeit: a padlószint jelentős része a későbbi pusztítások és ráépítések ellenére a föld alatt maradt.

A Nagy Zsinagóga alaprajzát AI-jal rajzoltattam az ásatási beszámolók alapján

A zsinagóga belseje rendkívül gazdag volt. Középen állt a bima, a Tóra felolvasására szolgáló emelvény. A történeti leírások szerint monumentális építmény volt, oszlopokkal körülvéve, s fölötte kupolás tér alakult ki. A keleti falon állt a gazdagon faragott és festett Aron ha-Kodesh, a Tóra-tekercsek szekrénye. A női imaterületek a Tóra-szekrény két oldalán, többszintes kialakításban helyezkedtek el. A falakat és mennyezeteket bronz és ezüst csillárok díszítették.

A bima rekonstrukciója a The Great Synagogue of Vilnius. A virtual tour szájtról

A Nagy Zsinagógát körülvevő shulhoyf még a zsinagógánál is fontosabb lehet annak megértéséhez, hogyan működött Vilne zsidó társadalma.

A jiddis shulhoyf szó szerint a zsinagóga udvarát jelenti, de Vilnius esetében ennél sokkal többről volt szó. A Nagy Zsinagóga körül fokozatosan egy egész intézményegyüttes alakult ki.

A komplexumban volt tizenkét zsinagóga és imaház, több kloyz, tanház, közösségi intézmény, mikve, fürdőház, közösségi vízellátás, mészárszékek, a közösségi tanács helyiségei és a híres Strashun Könyvtár is.

A shulhoyf valójában egyfajta zsidó főtér volt. Itt nemcsak imádkoztak, hanem tanultak, üléseztek, jótékonykodtak, kereskedtek, találkoztak, híreket cseréltek és közösségi konfliktusokat rendeztek el. A régészek ezért egyre inkább nem egyetlen zsinagóga régészeti lelőhelyeként, hanem egy egész zsidó városi negyed központjaként értelmezik a Nagy Zsinagógát.

A közösségi infrastruktúra lenyűgöző volt. A shulhoyfban működő fürdőházhoz és mikvéhez vízrendszer kapcsolódott; a közösségi ciszternát 1759-től vezeték kötötte össze a Vingrių-forrásokkal. A szennyvízelvezetés is a városi csatornarendszerhez kapcsolódott. A 2026-os ásatásban szennyvízcsövek is előkerültek.

Ebben a környezetben alakult ki az a vallási kultúra, amelynek legnagyobb alakja a vilnai Gaon volt. A komplexumhoz kapcsolódott az ő kloyza, azaz saját imaháza és tanulóhelye is. A későbbi hagyományban ez a terület a litván orthodoxia egyik szimbolikus szülőhelyévé vált. A 18-19. század fordulójára a litvák egyre inkább olyan zsidó kulturális típust jelentett, amelyhez a szigorú orthodox vallásosság mellett rendkívüli intellektuális hagyomány kapcsolódott. Ezért is vált a város az érzelmi és misztikus tapasztalatokat hangsúlyozó haszidizmus ellenzőinek – mitnagdim – központjává.

1808-ban megnyílt az első modern zsidó iskola is, ahol a haskalah, a zsidó felvilágosodás szellemében világi tárgyakat – nyelveket, történelmet, földrajzot, matematikát – is tanítottak. 

A 19-20. században a város zsidó társadalma rendkívül sokszínűvé vált. Vilne egyszerre volt a rabbinikus tudomány, a haszidizmus, a zsidó felvilágosodás, a cionizmus, a szocializmus, a jiddis nyelv és a héber oktatás egyik fontos központja.

A Strashun Könyvtár – amelyet Matityahu Strashun gazdag kereskedő és tudós hagyatéka alapozott meg – a zsidó tudományosság egyik jelentős intézménye lett. Itt működött az 1925-ben alapított YIVO (Yidisher Visnshaftlekher Institut), a jiddis nyelv és kultúra kutatásának egyik legfontosabb intézménye. A városban jiddis újságok és folyóiratok jelentek meg, színházak működtek, könyvkiadás folyt, és létrejött a Yung-Vilne fiatal jiddis írói és költői köre is. A Nagy Zsinagóga körül egyszerre volt jelen a hagyomány és modernitás. A város a 19-20. századra a zsidó Kelet-Európa kulturális világvárosává vált.

A két világháború közötti korszakban a város zsidó lakossága 60 ezer fő körül volt, ami a teljes lakosság 30%-át jelentette. 

A pusztulás

A német hadsereg 1941. június 24-én, a Blitzkrieg kezdete után két nappal vonult be Vilnébe.

A zsidó közösséget néhány év alatt megsemmisítették. A zsidó lakosság túlnyomó részét meggyilkolták. A Nagy Zsinagógát kifosztották és felgyújtották.

A háború után azonban a zsinagóga és a shulhoyf romjai még álltak. De nem élték túl a szovjet korszakot. 1955 és 1957 között a szovjet hatóságok a romokat planírozták, és 1964-ben óvodát építettek a területre. Ez a második pusztítás, amely a közösség fizikai emlékezetét is igyekezett eltüntetni, történelmileg legalább olyan hatással volt a zsinagógára, mint az első.

Az óvoda és iskola több mint fél évszázadon át eltakarta a zsinagóga maradványait. Mire a modern régészet elkezdett foglalkozni a területtel, a városképben már szinte semmi sem emlékeztetett arra, hogy itt állt Vilne egyik legfontosabb épülete.

A földbe süllyesztett építészeti kialakítás miatt azonban éppen a legfontosabb épületrészek közül sok megmaradt.

A régészeti feltárás

Az első modern régészeti vizsgálatokat 2011-ben közösen indította meg az Izraeli Régészeti Hatóság és a Litván Régészeti Társaság, Jon Seligman vezetésével és a litván közösségi tulajdonok kárpótlását kezelő Goodwill Fund finanszírozásával.

A talajradaros vizsgálatok megerősítették, hogy a szovjet épület alatt és környezetében jelentős falmaradványok rejtőznek. Ezt követően kezdődött a rendszeres feltárás, amelynek a 2026-os nyári kampány a hatodik ásatási szezonja.

2018-ban olyan építészeti elemek kerültek elő, amelyek egyértelművé tették a bimá, a központi Tóra-olvasó emelvény helyét és szerkezetét. A bimá körül álló hatalmas oszlopok egy részét is megtalálták.

Különösen fontos lelet volt egy 1796-ból származó héber emlékfelirat, amely szerint Eliézer és Shmuel testvérek szüleik, rabbi Chaim és Sarah emlékére adományozták a Tóra-olvasó asztalt. A szülőkről tudjuk, hogy Erec Jiszráélba költöztek, ahol Chaim a vilnei közösség képviselőjeként dolgozott az ottani askenázi közösségek támogatásán. A régészeti feltárás nem pusztán köveket hoz napvilágra, hanem az egykori családok és társadalom történetét is igyekszik visszaadni.

A 2026-os feltárási szezon újdonsága, hogy 2025-ben lebontották azt az iskolaépületet, amely hetven éven át eltakarta a zsinagóga központi területét. Ennek köszönhetően a régészek hozzáférhettek az épület valódi belső magjához.

Jon Seligman vezető régész a Nagy Zsinagóga feltárt középpontjában

A nyári ásatások során teljes egészében feltárták a hatalmas központi bimát, geometrikus és virágos mintákkal díszített színes terrazzo padlójával. Ez azért jelentős, mert most már nem egy-egy elszigetelt padlótöredéket látunk, hanem egy nagyobb összefüggő felületet, amelyből a zsinagóga belső reprezentációja is érzékelhető. Feltárták a fő imaterem további részeit, valamint a női karzat egyes szakaszait is. Az összefüggő téregyüttesből most már világosan lehet rekonstruálni az épület használatát.

A Nagy Zsinagóga központi terének feltárása a 2026. nyári ásatások során (Israel Antiquities Authority Official Channel)

A 2026-os szezon egyik legmeghatóbb leletcsoportja a fém névtáblák, amelyeket eredetileg a fa ülőhelyekhez erősítettek. Rajtuk héber betűkkel a helyet használó személyek neve szerepelt.

Ez lehetővé teszi, hogy a későbbiekben a névjegyzékekkel, közösségi iratokkal és egyéb történeti forrásokkal való összevetésből akár konkrét családok és személyek történeteit is hozzájuk köthessük. A zsinagóga ezáltal nemcsak épületként, hanem emberi közösségként is kezd visszatérni.

„Gitel Klachek, a néhai Jechezkelnek, a hitközség samasának [gondnokának] a felesége”

Az idei leletek között van egy ornamentális fémlemez, amelybe a Tízparancsolatot vésték. Ez a zsinagóga vallási és vizuális programjának újabb elemét mutatja meg. A Nagy Zsinagóga belső terének feliratai, faragványai, festett falai és a gazdag padlóburkolat együtt rendkívül reprezentatív belsőt alkottak.

Előkerültek egy pészachi szédertál töredékei is, amelyet Fishel Sussmann Kamennij Brodi Fajanszgyára, a zsidó rituális edények egyik legnagyobb gyártója készített. A töredékek azt a designt mutatják, amellyel Sussmann meghódította a századfordulós Oroszország zsidó piacait. A tál peremén körbefutó feliratok a széder-est tizenöt rituális lépésének utasításait tartalmazzák a Haggada alapján, a tál belsejében pedig mélyedések a pontosan megnevezett rituális ételek – báránycsont, tojás, keserű füvek stb. – számára.

Hasonló Sussmann-féle pészach-tál a varsói Emanuel Ringelblum Jewish Historical Institute gyűjteményéből. A középső rész feliratai:
• jobb felső kör: זרוע (z’roa) „kar/szár”: sült csont • bal felső kör: ביצה (beitzah) „tojás” • középső kör: מרור (maror) „keserű fű/torma” (egyiptomi szolgaság emlékére) • jobb alsó kör: חרוסת (charoset): „malter”: almából, borból és fűszerekből álló édes barna paszta • bal alsó kör: כרפס (karpas) „zöldség”, a sós vízbe mártandó zöldség • alul: חזרת (chazeret) „keserű saláta”

A Nagy Zsinagóga lelőhelye így nemcsak a nagy közösségi ünnepek világát őrzi, hanem a zsidó mindennapok tárgyi kultúráját is.

De talán még beszédesebbek azok a leletek, amelyeket a régészek gefilte fish tálalására szolgáló tálként, illetve sólet készítéséhez használt edényként azonosítottak.

A korábbi ásatások egyik fontos eredménye a mikvekomplexum feltárása volt. A rituális fürdők nem egyszerű melléképületek voltak. A zsidó közösségi élet vallásjogi rendszerének fontos részei voltak, és a vízellátásuk komoly műszaki infrastruktúrát igényelt.

A kutatás során víztározókat, a mikvékhez kapcsolódó rendszereket és később csatornázási elemeket is feltártak. A 2026-ban előkerült szennyvízcsövek azt mutatják, hogy a shulhoyf komplexumának infrastruktúrája igen összetett volt.

Ez azért is fontos, mert a zsidó városnegyedek régészetében gyakran éppen az infrastruktúra segítségével lehet megérteni, hogyan működött a közösség.

A Nagy Zsinagóga tehát nem önálló épület volt, hanem egy élő városi rendszer központja.

De a régészek nemcsak a zsinagóga virágkorának maradványait találták meg, hanem a pusztítás nyomait is.

A korábbi ásatások során előkerült egy hatalmas ledőlt oszloptöredék, amely az épület későbbi rombolásának intenzitását mutatja. A falakon és a szerkezeteken olyan sérüléseket figyeltek meg, amelyek összhangban állnak azzal a történeti ténnyel, hogy az épületet a háborúban megrongálták, majd a szovjet korszakban végleg lebontották.

A 2026-os régészeti szezon jelentősége abban áll, hogy most először vált lehetővé a zsinagóga központi belső terének nagy léptékű, összefüggő feltárása. A tér kezd összeállni, ami a történelmi rekonstrukciót is új szintre emeli.

A feltárás legnagyobb tudományos eredménye a tér visszanyerése. A régészek egyre pontosabban tudják rekonstruálni, hogyan helyezkedett el egymáshoz képest a Nagy Zsinagóga és annak része, a mikvék, az udvarok és a többi kloyz.

A shulhoyf egykor olyan sűrű intézményi rendszer volt, amelyben a zsidó élet szinte valamennyi fontos funkciója megjelent. Ez a világ a XX. század közepére eltűnt. A régészet azonban most visszaadja a térbeli összefüggéseit.

És ez különösen fontos Vilne esetében, mert a város zsidó története a Holokauszt után hosszú ideig nem tudott visszatérni a városi térbe. A néhány megmaradt emléktáblán, temetőn, múzeumi tárgyon és emlékművön kívül a fizikai városkép alig őrizte azt a közösséget, amely egykor a város lakosságának jelentős részét alkotta.

A Nagy Zsinagóga feltárása ezért tulajdonképpen egy eltűnt várostérkép újjárajzolása.

Az emlékezet újjáépítése

A feltárás nem önmagában áll.

2026 májusában megnyílt a „Unearthing the Great Synagogue of Vilna” című kiállítás a Museum of Jewish Culture and Identity in Lithuania épületében. A kiállítás az ásatás során előkerült tárgyakat, építészeti töredékeket, héber feliratokat, érméket, történeti fényképeket és rekonstrukciókat mutatja be, valamint Rafael Chwoles háború utáni festményeit is, amelyek a rommá vált zsidó Vilnét ábrázolják.

A vilniusi Nagy Zsinagóga történetét könnyű úgy elmesélni, mint egy épület történetét, amelyet a 17. században építettek, a 18. században vált naggyá, a 19. században tovább fejlődött, 1941-ben megrongálták, majd 1957-ben lebontották.

De ez valójában félrevezető.

A Nagy Zsinagóga nem egy épület volt, amelyhez egy közösség is tartozott. Fordítva: egy sok ezres közösség sokszínű mindennapi életének és funkcióinak helyszíne és materiális megtestesítője.

A Holokauszt a vilniusi zsidóság fizikai megsemmisítésén túl egy egész kulturális ökoszisztémát is elpusztított. Eltűnt a jiddis nyelvű élet, a könyvesboltok, nyomdák, iskolák, egyesületek, színházak és újságok, a több évszázados rabbinikus családok. Eltűnt a Nagy Zsinagóga és eltűnt maga a shulhoyf.

A szovjet várospolitika ezt a hiányt tovább mélyítette azzal, hogy a romokat is eltüntette.

A régészet most mintha ellenkező irányú folyamatot indítana el.

Nem lehet visszahozni az elpusztult közösséget. Nem lehet visszaépíteni azt a Vilnét, amely 1941 előtt létezett. De vissza lehet adni a helyét a város történetében. És talán ez a Nagy Zsinagóga feltárásának legfontosabb eredménye.

Ezért mérföldkő a 2026-os ásatási szezon.

A régészek most először láthatják a Nagy Zsinagóga központi területének nagy részét összefüggésében. A teljesen feltárt bimá, a színes terrazzo padló, a fő imaterem, a női karzat, a névtáblák, a Tízparancsolat fémlemeze, a szédertál és a mindennapi élet edényei együtt egy olyan képet rajzolnak ki, amely sokkal személyesebb, mint bármilyen történeti alaprajz.

A föld alatt nem egyszerűen egy rom volt: egy város maradt meg. Egy olyan város, amelynek lakói több évszázadon keresztül tanultak, imádkoztak, vitáztak, kereskedtek, jótékonykodtak és nevelték gyermekeiket.

A Nagy Zsinagóga ennek a világnak volt a középpontja.

És amikor a régészeti ásatásban előkerül egy újabb héber névtábla, egy padlódarab vagy egy egyszerű edény, valójában nem egy névtelen régészeti tárgy tér vissza: valaki tér vissza általa.

Ez teszi a vilniusi Nagy Zsinagóga feltárását különlegessé. A régészet itt nemcsak építészetet rekonstruál, hanem egy elpusztított európai zsidó civilizáció anyagi emlékezetét is.

A 2026-os ásatás pedig ennek a visszatérésnek az eddigi leglátványosabb fejezete: a Nagy Zsinagóga szíve, a bimá és körülötte a fő imatér, immár nemcsak a régi fényképek és alaprajzok világában létezik. Újra ott van a földben – és lassan újra ott van Vilnius térképén is.

Holnap megyünk csoporttal balti túrára, augusztus 20-án leszünk Vilniusban. Már meg is kaptam a Goodwill Fund engedélyét az ásatási helyszín vezetett meglátogatására.

Add comment