Budapesten van egy olyan város, amely szinte halott zárványként tokosodik a mai város élő szövetébe. Ott áll a Duna fölött, vaskos falakkal, fürdőkkel, utcákkal, lakóházakkal, üzletekkel, szentélyekkel, sírokkal, vízvezetékekkel, két hatalmas, egyenként tízezer ember befogadására alkalmas amfiteátrummal, a vízi átkelőkre ügyelő castrumokkal és contracastrumokkal, és még sok egyébbel, amit az óbudai lakótelep építésekor pusztítottak el. Egykor emberek tízezrei éltek benne. Egyesek itt születtek, mások a birodalom másik végéről érkeztek. Katonák, kereskedők, kézművesek, asszonyok, gyerekek, rabszolgák, veteránok. Szerettek, veszekedtek, üzleteltek, imádkoztak, megbetegedtek és meghaltak.
És mégis: Aquincum valahogy nem lett Budapest történetének része.
A középkori Budáról vannak történeteink. Tudjuk, hol járt Mátyás, melyik nagyteremben zajlottak az udvari lakomák, hol ostromolták a várat, melyik fontosabb budai házban ki lakott, ki kit szeretett, lopott vagy ölt meg. A boltíves, ülőfülkés kapualjakba benézve szinte automatikusan elképzeljük az egykori életet. A török városnak is vannak alakjai, anekdotái, emlékei. A későbbi Pest-Budához és Budapesthez pedig már szinte végtelen mennyiségű személyes történet kapcsolódik.
Aquincumhoz azonban nincs ilyen viszonyunk. Ezek a kövek némák.
Persze ez sem egészen igaz. A római sírköveken ott vannak az egykori lakosok arcai. Némelyikről szinte úgy néznek ránk kétezer év távolából, mintha legalább egy pillanatra megállna előttünk az a világ. Egy férfi, egy asszony, egy gyerek: nem tudjuk ugyan, hogyan éltek, mit tettek, kit szerettek, de arcuk révén mégis személyekként jelennek meg. A sírfelirat pedig néha nevüket is megőrizte.
Aquincumi portrétöredékek a kiállítás bejáratánál, római columbarium (urnafülkék) formájában beállítva, megelőlegezve a kiállítás rekonstruált portréit
De ezek az arcok éppolyan némák, mint a kövek. Nincs mögöttük történet, amely alapján viszonyulni tudnánk hozzájuk és városukhoz.
Az Aquincumi Múzeum most tizenhat egykori lakosnak adott arcot és történetet. Tizenhat itt feltárt sír koponyáinak, amelyeket arcrekonstrukcióval szinte újra élővé tettek. Csontjaikat DNS-elemzésnek vetették alá, amely kimutatta genetikai származásukat, tulajdonságaikat, betegségeiket. A sírleletek információkat adtak társadalmi státuszukról és életkörülményeikről. Elég sok adalék ahhoz, hogy kirajzolódjon belőle egy személy.
A végső kirajzolást a múzeum munkatársai azzal végezték el, hogy a személyhez egy történetet rendeltek, egy olyan történetet, amely a kideríthető adatokon alapul, de természetesen fiktív szálakkal köti össze őket.
Egy caledoniai (ma Skócia) származású fiatal lányt arccal lefelé, összekötött lábakkal temettek el a temető „deviáns részében”. Ennyi, ami biztos. A történet Calgacának nevezi, aki rabszolgaként került Aquincumba, és a hazájában ekkor még intenzíven gyakorolt varázslásból élt: ez is okozta vesztét, ahogy azt az Apuleius Aranyszamarából kölcsönzött részletekkel leírják. A tárló pedig Aquincumban feltárt átok- és varázstáblákat és amuletteket állít mellé, amelyek az itteni mágikus gyakorlatról tanúskodnak.
Egy arábiai (ma Jordánia) eredetű fiatal nőt gondosan bebalzsamozva, díszes ruhában, fején babérkoszorúval temettek el. Mellé egyiptomi fatáblára készült férfiportrét helyeztek, és a guzsalyt, a házasság jelképeit. A történetben a Domitia Decorata nevet kapta, egy sok tartományban megfordult kereskedő férjet, aki aquincumi városi tanácsos is lett, és egy fényűző testvérhegyi villát, amelynek rabszolganőit jó háziasszonyként irányította.
Egy, a mai Don környékéről bevándorolt szarmata fiúnak mesterségesen megnyújtott koponyája előkelő származásra utal. A történet szerint Aspachos néven elárvulva lovászfiúvá lesz, s a lovak csutakolása közben ragadja el az áradó Duna.
Egy dél-galliai, sok gyermekkori éhezésen és betegségen átment, mégis magas, erős testalkatú férfi Flavius Speratus „Malleus”, azaz Pöröly néven kovács lesz, műhelye pedig Aquincum egyik találkozóhelye, ahová a legio II Adiutrix katonái hordják fegyvereiket javításra, a környékbeli asszonyok pedig házi eszközeiket. Ereje teljében, 38 éves kora körül hal meg.
És tizenkét további történet Rajna-vidéki legionáriusról, szarmata gyalogosról, kelta kuplerájosnőről, aquileiai teenager lányról, eraviszkusz építőmunkásról, a Duna mentén felnőtt flottaveteránról, szíriai dajkáról, római katonafeleségről. Mindegyik mellett ott a koponya, a rekonstruált arc, a sír- és más leletek, és egy-egy rövid esszé az aquincumi történelem egy-egy aspektusáról: a bevándorlásról és a helyi etnikumokról, a katonaéletről és a római hadsereg barbarizálódásáról, a gyermekhalandóságról és a gyermektemetkezésekről. Ezek együttesen jelölik ki azokat a fix pontokat, amelyek köré már hihető történet szőhető, hogy egy személy is megjelenjen az újra létrehozott arc mögött.
Fiktív történetek ezek, de a mögöttük álló tényanyag miatt nem kevésbé hitelesek és élvezetesek, mint a történelmi regények személyiségei, akiknek szintén nagy szerepük van abban, hogy kapcsolatot találjunk az adott korral.
A személyek révén pedig életre kel az általuk lakott város is. A tizenhat személy alapján már el tudjuk képzelni a többit is, akik kapcsolatban álltak velük, vagy csak ugyanott laktak, ugyanazt a várost népesítették be, ugyanazokba a boltokba jártak, seregben szolgáltak, műhelyekben dolgoztak, meghaltak és sírkövet állítottak – vagy nem állítottak – föléjük.
Az egyik legérdekesebb dolog, amit a „Duna-parti kis Rómának” képzelt városról megtudunk, hogy mennyire migráns lakosságú határváros volt. Egy térkép fel is tünteti a városba érkező bevándorlás fő irányait, elhelyezve rajta a tizenhat személyt, de a nyilak vastagságával jelezve azt is, hogy honnan mennyien jöhettek még.
A látogató, ha legközelebb a HÉV ablakából kinéz az aquincumi város alapfalaira, már nem csak köveket fog látni, hanem egy egykor eleven várost, ahol – és az általa meghatározott kultúrtájon, a környező hegyek villáitól és szőlőskertjeitől a Duna-parti malmokig – együtt éltek rómaiak és barbárok, olyan eleven személyek, mint ez a tizenhat. Ennek a viszonynak a megteremtésére érdemes elmenni találkozni velük most október végéig.
