Ezt a házszámtáblát a brüsszeli Rue Léonard da Vinci 8. számú házon látom, ha néha elhaladok előtte a Parc du Cinquantenaire-beli Történeti Múzeumba menet. Újra meg újra kihívás elé állít, kínlódom a megértésével. Nem a karakterekkel van baj, azok könnyűek: 西爱德里 Xī ài dé lĭ – „nyugat-szeretet-erény-hely”, hanem hogy mit jelentenek így együtt. Ezeket a közismert karaktereket gyakran használják nyugati nevek átírására. Próbálom a Leonardo-ra rákényszeríteni őket. Esetleg jobbról balra, a Li-vel kezdve, ahogy a régi kínai könyvekben? De nem adja ki sehogy sem.
Ma azonban egy, a századfordulós kínai teaházakról szóló munkában bukkantam az 爱德华 Àidéhuá névre, amely (VII.) Edward király nevének átírása. A karakterek hízelgőek: „szeretet-erény-virágzás”, ami arra utal, hogy a név a kínai anglofilia rövid időszakában, valamikor a 20. század első felében keletkezett. És bevillan: ez a név áll a házszámtáblán! A szóvégi 里 lĭ, amely levágja az Edward 华 huá-ját, nemcsak „helyet”, hanem „negyedet” is jelent: ez tehát a tiencsini Nyugati Edward-negyed (vagy inkább lakótömb, angolul Edward Road) egy házszámtáblája volt. Kopottsága és tipográfiája is arra utal, hogy eredeti kínai, abból az időből, amikor még nem nevezték át 民权路 Mínquán Lù-re, a Demokrácia Utcájára.
Az Edward-negyed Tiencsin brit koncessziós területén húzódott. A koncessziók olyan sajátos autonóm területek voltak, amelyeket a meggyengült Qing-kormányzat adott át külföldi hatalmak számára kereskedelmi és diplomáciai célra, 1860-ban, a második ópiumháború, és 1901, a boxerlázadás külföldi fegyverekkel történt leverése után, Tiencsinben, amely a Nagy Csatorna és a Hai folyó révén közvetlen összeköttetésben volt Pekinggel és a tengerrel. Összesen tíz országnak volt koncessziója itt, ahogy az alábbi térkép mutatja:
Belgiumnak is volt területe, a brit koncesszióval átellenben, a folyó túloldalán. De a házszámtábla a brit negyedből származik. Vagy ócskapiacon jutottak hozzá, vagy úgy, hogy 1904-ben a belga koncesszió nyerte el egész Tiencsin villamos- és tömegközlekedési hálózatának kiépítését, s emiatt belga szakemberek az egész városban letelepedtek. Talán egy ilyen mérnök hozta el magával a házszámtáblát a koncessziók megszűnésekor, amikor a negyed amúgy is új nevet kapott.
Különös módon a boxerlázadás leverésében részt vevő Osztrák-Magyar monarchiának is jutott egy darab koncesszió Tiencsinben. Erről a nem egészen egy négyzetkilométernyi kínai Monarchiáról, egyetlen tengerentúli gyarmatunkról, „a mi kis Khinánkról”, ahogy egy 1904-es cikk fogalmaz, jó szakirodalom is van: Michael Falser Habsburgs going global. The Austro-Hungarian concession in Tianjin (1901-17), 2022 c. könyve, Miloš Jovanović Imperial disconfort in Post-Habsburg Tianjin c. 2017-es tanulmánya és a Max-Planck-Institute hozzá kapcsolódó blogposztja, és a Falanszter 2011-es blogposztja.
A központi hatalmak koncessziói, köztük az osztrák-magyar, 1917-tel, Kína hadbalépésével megszűntek. Valami emlékük mégis maradt. 1922-ben indult meg a kínai magyar jezsuita misszió. Ez ugyan onnan messze, Tamingban (Daming, 大名) alakult meg, de tudjuk, hogy az első jezsuiták még Tiencsinbe mentek nyelvet tanulni. A kommunista Kína által kiutasított magyar jezsuiták aztán Rómába költöztek, ahonnét az 1990-es évek közepén tértek vissza Magyarországra. A Mária utcai rendházuk könyvtárában láttam két vaskos kéziratos kötetet, az általuk az 1930-as években összeállított első – és nagyon alapos – kínai-magyar szótárat, amely hazahozta a Tiencsinben megtanult nyelvet.
A Tiencsinben képzett tamingi jezsuitáknak a két világháború közötti magyar Kína-recepcióra is hatásuk volt kiadványaik révén, mint A pogány Kína, a Magyar jezsuiták Kínában, vagy a Ragyogó csillagok Kína egén, amely a kínai keresztény vértanúkról szólt. Én gyerekként nagyapám hagyatékában olvastam ezeket. De a kínai ferences misszió is adott ki hasonlókat, például A keresztény Kína véres napjai-t.
A kínai missziókról Szerb Antal – akihez katolikusként nyilván eljutottak ezek a népszerű kiadványok – is beszámol az Utas és holdvilágban, ahol az akkor még együtt lévő Mihály és Éva Fiesoléban megnézik a ferences misszió gyűjteményét:
„Felmentek Fiesoléba, és nézték, amint egy zivatar fontoskodó gyorsasággal, futólépésben jött a hegyeken át, hogy még idejében utolérje őket. Bemenekültek a kolostorba, és megnézték a sok keleti ócskaságot, amit a jámbor barátok a századok folyamán misszióikból hazahoztak. Mihály hosszasan elgyönyörködött egy kínai képsorozatban, amelyről csak egy idő múlva tudta megállapítani, hogy mit is ábrázol. Mindegyik kép felső részén egy dühös és riasztó kínai trónolt, előtte egy nagy könyv. Arcát különösen ijesztővé tette az, hogy haja kétoldalt a halántéka fölött felfelé borzadott. A képek alsó részében pedig mindenféle hátborzongató dolog történt: valami kellemetlen folyadékba dobáltak be embereket vasvillákkal, némelyiknek éppen a lábát fűrészelték, egyiknek nagy gonddal húzták ki éppen kötél alakú beleit, és egy helyt egy automobilszerű szerkezet, amelyet egy halántékán felfelé fésült szörnyeteg hajtott, nekiment egy tömegnek, és a gépezet orrán elhelyezett forgó bárdok feltrancsírozták az embereket.
Ráeszmélt, hogy ez az Utolsó Ítélet, ahogy egy kínai keresztény látja. Micsoda szakértelem és tárgyilagosság!”
Szerb Antal valószínűleg nem volt tisztában vele, hogy a buddhistáknál is van túlvilági ítélet, ha nem is utolsó, hiszen utána újjászületik az ember, de annál keményebb, hogy a szerencsétlen pára egy egész következő életre megjegyezze, hogy jár, aki rosszul jár. A fiesolei ferencesek 1906-ban alapított missziós múzeumában függő kínai tekercsképek ennek a buddhista túlvilági ítéletnek különböző változatait ábrázolják minden keresztény segítség nélkül.
A legnagyobb hatású népszerű Kína-kiadvány a két világháború között azonban Szegedi Boris Fur-fa-rag-tája volt (1936), vidám mesegyűjtemény egy kínai Mekk mesterről, akinek fantasztikus találmányai többnyire balul sülnek el. Ez azonban nem a missziók által közvetített Kína-képen alapult, s nemcsak azért, mert Szegedi Boris, Nagy Lajos felesége inkább a Nyugat köréhez kötődött, könyvét is ott méltatta Tersánszky Józsi Jenő. Hanem mert Kínához csupán a korabeli sztereotípiák kötik, amelyeket ha már valahonnan, akkor valószínűleg Cholnoky Jenő A sárkányok országából c. Kína-könyvéből merített, minthogy ennek témái nagyjából összevethetőek a Fur-fa-rag-táéival, s mert Cholnoky is szórakoztató könyvet akart írni, a tudományos anyagot „változatos epizódokkal, mulatságos és érdekes eseményekkel” fűszerezve.
S ha már szórakoztatás, Tiencsinnek még egy emléke él bennem, egy mondóka, amelyet apámtól hallottam. Ez – noha forrását nem találom – valószínűleg egy háború előtti kabaréból származik, s a hadurak által az 1912 utáni évtizedekben viselt polgárháborút illusztrálja a távol élők megkönnyebbültségével:
Halló, halló, Csing Csong csenget.
Elfoglalta Csing a Csenget,
azután meg Cseng a Csongot
hátrahagyva ezer csonkot.
Száz akad ma ilyen csínyből,
ezt jelentik Tiencsinből.
A „Tiencsinből jelentik” a korabeli rádióadások bevezető formulája volt, lévén az itteni hírügynökségek a kínai hírek forrásai Európa számára. Ennyi emlékünk maradt Tiencsinről.
Add comment