Tantallon várától csak néhány kilométerre, egy kanyarban áll Whitekirk középkori temploma. A helyi vörös homokkőből épült, kereszthajós, négyezeti tornyos templomon gyönyörű későgótikus ablakok nyílnak. Alacsony körítőfallal övezett temetőjében főként protestáns sírok vannak, bár a legkorábbi, kora reneszánsz stílusú faragványokról nem könnyű megmondani, nem katolikus földesuraké vagy prelátusoké voltak-e.
A templom ugyanis az 1300-as évektől Skócia egyik legfontosabb katolikus búcsújáróhelye volt. Csodatévő kútjának országos hírnevét a skót történelem egyik legkeményebb asszonya, Black Agnes, a közeli Dunbar grófnője alapozta meg. 1294-ben, amikor I. Edward angol király seregei legyőzték a skótokat, Agnesnek az ostromlott dunbari várból az éjszaka közepén, titokban kellett elmenekülnie. Menekülés közben súlyos sebeket szerzett. A hagyomány szerint eljutott a whitekirki kúthoz, és miután ivott a szent vízből, sebei azonnal és nyomtalanul beforrtak. Hálából egy díszes templomot emeltetett Szűz Mária tiszteletére.
A kút vize a közhiedelem szerint nemcsak a sebeket gyógyította, hanem növelte a termékenységet is, emiatt rengeteg gyermektelen asszony zarándokolt ide. 1413-ban a feljegyzések szerint 15 563 zarándok látogatott el a kúthoz. Emiatt I. Jakab király személyes védelme alá vonta a helyet, és nagy zarándokszállásokat építtetett a domboldalon. Később IV. Jakab király is rendszeresen elzarándokolt ide, és jelentős összegeket hagyott hátra a helyi szegények és betegek megsegítésére
A „Burnt Candlemas” (Felégetett Gyertyaszentelő) néven ismert 1356-os angol invázió idején angol kalózok támadták meg a lothiani partvidéket. A whitekirki templomba is betörtek, és teljesen kifosztották azt. Letépték a Szűz Mária-szoborról a zarándokok által ráaggattott aranygyűrűket, nyakláncokat és drágaköveket, magát a szobrot pedig összetörték. De az isteni bosszú nem késlekedett. A kalózok vezetőjére a templomnak az oltár előtt álló nehéz feszülete rázuhant, és az szörnyethalt. A kincsekkel elmenekülő többi kalózhajó pedig nem sokkal később egy hirtelen támadt, természetfeletti viharban mind egy szálig elsüllyedt a tengeren.
A templom történetének egy itáliai szála is van, amelyet Pinturicchio ábrázolt a sienai dóm Piccolomini-kápolnájában, II. Pius pápa életének tíz nagy freskója között. A későbbi pápa, akkor még csak Enea Silvio Piccolomini pápai legátus 1435 telén a baseli zsinat előkészítéseként utazott Skóciába I. Jakab király udvarába. A tengeri út során a Forth-öbölben hajójuk életveszélyes viharba keveredett. A megrettent Piccolomini fogadalmat tett: ha épségben partot érnek, hálából mezítláb elzarándokol a legközelebbi Szűz Mária-kegyhelyre. A hajó végül szerencsésen kikötött Dunbarban. A legközelebbi híres zarándokhely a csodatevő szent kútjáról ismert Whitekirk temploma volt, mintegy 10-16 kilométernyi távolságra. Piccolomini, fogadalmához híven, a téli fagyban, havas és jeges úton mezítláb gyalogolta le ezt a távot. Bár fogadalmát teljesítette, a fagyos talaj és a hideg olyan súlyos keringési problémákat és ízületi gyulladást (vélhetően súlyos fagyásokat vagy reumát) okozott a lábában, hogy élete hátralévő részében állandó fájdalmak kínozták, és a Whitekirkből való visszatérése után már csak gyaloghintón tudott közlekedni.
A reformáció után a zarándokok áradata elapadt, a szentély fénye megkopott. És úgy tűnik, az isteni kegyelem is magukra hagyta az eretnekeket, mert a csodatévő kút vize is örökre kiszáradt. Ehhez valószínűleg hozzájárultak a környező földeken végzett nagyszabású földjavító drénezési munkák, amelyektől a talajvíz szintje megváltozott. A kút pontos helyét ma már csak becsülni tudják, valahol a templom előtti szántóföldön.
Az egykor kiterjedt zarándokszállások utolsó emléke még ma is látható a templom mögötti domboldalon: ez a Tithe Barn, a Dézsmapajta. Az épület ma gyönyörűen helyreállított magánlakóház, de falaiban 600 év skót történelme rejtőzik. A zarándokszállást I. Jakab király és az edinburghi Holyrood apátság építtette a 15. század elején, amikor Whitekirk nemzetközi hírű búcsújáróhellyé vált. Az épület falán még ma is ott látható Crawford holyroodi apát megkopott címeres köve. Itt szállásolták el azt a több tízezer hívőt, akik a csodatevő kúthoz érkeztek, köztük a fagyott lábú Piccolomini legátust is.
A reformáció beköszöntével a zarándoklatok megszűntek, a házak pedig üresen maradtak. 1538-ban V. Jakab király a whitekirki egyházi földeket hűséges udvaroncinak, Oliver Sinclairnek adományozta, aki egyben a szomszédos Tantallon várának kapitánya is volt. Sinclair 1540 körül lebontatta az elhagyatott zarándokházakat. Az így nyert kövekből egy masszív, háromszintes, védhető toronyházat (tower house) és udvari erődöt építtetett magának. A torony nem sokáig volt békés otthon. A Rough Wooing („Durva Udvarlás”) idején – amikor VIII. Henrik a déli skót vidéket pusztító angol betörésekkel igyekezett meggyőzni a skót rendeket, hogy adják fiának, Edwardnak a gyermek Stuart Mária kezét –, 1544-ben és 1548-ban Hertford és Grey of Wilton angol vezérek csapatai teljesen felégették Sinclair tornyát.
A 17. században a birtok a Baird of Newbyth család kezébe került. Mivel a toronyház katonailag elavult, a romos struktúrát radikálisan átépítették: a megmaradt toronycsonkot (amely ma az épület nyugati szélét alkotja) keleti irányban egy hatalmas, háromszintes, lépcsőzetes oromzatú raktárépületté hosszabbították meg. Ez lett a falu dézsmapajtája, ahol az egyházi tizedként – dézsmaként – a helyi parasztoktól beszedett gabonát, búzát és árpát tárolták a téli cséplésig.
Háromszor voltam már a templomnál, de még egyszer sem találtam nyitva. A templomot körbejárva visszamegyünk autónkhoz a falubeli parkolóba, s útnak indulunk a határvidéki apátságok felé. Ahogy azonban kikanyarodunk a templom elé, meglepetve látjuk, hogy annak kapuja időközben kinyílt, s két fiatalember üldögél előtte. Megállunk hát. „Bemehetünk?” „Hogyne, Isten hozott.” Kiderül, az egyik fiú az amerikai North Carolina-ból települt át ide, Whitekirkbe, s ő a gondnoka a templomnak, amelyet a skót egyház néhány éve magánkézbe adott. Már nincs rendszeres istentisztelet – noha alkalmilag még tartanak –, s az épületet elsősorban koncertekre és más rendezvényekre használják. A fiú nagy élvezettel beszél a templom történetéről, s külön felhívja a figyelmünket az üvegablakok apró részleteire.
A templomot 1914 februárjában a nők választójogáért küzdő radikális szüfrazsettek egy csoportja – mint több más kastélyt, templomot, golfklubot és egyéb épületet is – felgyújtotta, hogy nyomást gyakoroljanak a kormányra, ahogy manapság Van Gogh-képeket szokás legraffitizni „jó ügyek” érdekében. A templom belső faborítása, tetőszerkezete, történelmi berendezése és festett üvegablakai teljesen megsemmisültek. A tragédia után a helyiek összefogtak, és a korabeli Skócia egyik legkiemelkedőbb, lovaggá ütött építészét és bútortervezőjét, Sir Robert Lorimert kérték fel a helyreállításra. Ő tervezte a preraffaeliták és az Arts and Crafts stílusában a fa szószéket és padokat, a kőoltárt, és az ablaküvegeket, amelyeken a négy szent – András, János, Lukács és Mária – hátterében számos apró „Easter egg”-et rejtett el (az orvos Lukácsnál ezek az egész hátteret benövő gyógynövény-kertté terebélyesednek).
Sajnos csak útra kelve jut eszembe, hogy elfelejtettem elkérni kalauzunk e-mail címét, hogy szokás szerint elküldjem neki a róla készült képeket. Így hát a hétvégén érkező második skóciai csoportot kérem meg levélben, hogy nyomtassák ki őket, hogy legalább egy borítékban otthagyhassuk a templom ajtajában, ha jövő héten nem találnánk ott.
