Épp tíz éve kezdtem hozzá, hogy Szent Márton savariai – szombathelyi – születésének 1700. évfordulójára, 2017-re egy könyvet állítsak össze európai kultuszáról és kultuszhelyeiről. Be is jártam ezek közül a legfontosabbakat, s képes adatbázist készítettem róluk. De az adatbázis összeomlott, s az élet is, úgyhogy a könyv nem készült el. Szent Márton azonban azóta is kísér, olykor a legváratlanabb helyeken mutatkozva meg előttem. És most már lassan örülök, hogy nem írtam meg a könyvet, mert az akkor csupán egy ikonográfiai áttekintés lett volna, azóta viszont már az a társadalomtörténeti szempont foglalkoztat egyre jobban, hogy mit jelentett Szent Márton más-más koroknak és régióknak, hogy sok arcából – katona, zarándok, remete, apát – mikor melyik és miért vált jelképpé egy-egy közösség számára.
A pisai képtár legrégebbi középkori táblaképei között kettő is van, amelyik Szent Mártont ábrázolja, vagy mondjuk inkább úgy: amelyiken Szent Márton is felbukkan. Mindkettő a Madonnát ábrázolja a gyermek Jézussal, de mindkettőn szerepel a lovas Szent Márton is, amint megosztja köpenyét a koldussal. Ennek oka az, hogy mindkettő a pisai Szent Márton templom számára készült, s noha a megrendelők nem állíthatták középpontba védőszentjüket, de kiemelt helyet biztosíthattak neki az Istenanya mennyei udvartartásában.
Szent Márton Madonnája Szent Anna és Joachim jeleneteivel, 1250-60 k.
A duecento Itáliájában főoltárra kizárólag Krisztus kerülhetett, akár egymagában, akár gyermekként Mária ölében, a Megtestesülés dokumentumaképpen. A szentek, akik csupán közbenjárók ember és Isten között, csak vizuálisan alárendelt helyen jelenhettek meg. A megrendelők úgy oldották meg védőszentjeik kiemelt helyen való szerepeltetését, hogy az oltárképet mennyei udvartartássá, Maestàvá bővítették, vagy pedig a központi kép mellé további paneleket állítottak, létrehozva így a poliptichon műfaját. A védőszentek így VIP-helyet kaptak Krisztusnak és anyjának tróntermében. Mint Szent Márton a pisai Szent Márton-templom két képén: az egyiken közvetlenül a trón előtt, a másikon a trón mellett állva, egyenrangúként Evangélista Szent Jánossal, aki a Megtestesülés tanúságára épp most írja le könyvébe a „Kezdetben volt az Ige…” szavakat.
Szoptatós Madonna Szent Mártonnal és Evangélista Szent Jánossal, 13. sz. második fele
Miért volt Szent Márton ennyire fontos a pisaiak számára?
A kora középkori Pisa az Arno folyó északi részén épült ki. A folyótól délre eső terület kezdetben falusias, mocsaras külváros volt, amely csak a 12. században kezdett kiépülni Pisa iparos negyedének, először egységesen Chinzica néven, majd ez a 14. században kettéoszlott Szent Antal- és Szent Márton-negyedre, központjukban az azonos nevű templomokkal.
A negyeden vezetett keresztül az az út (Carraia Maiore), amelyen a zarándokok érkeztek a városba. Szent Mártonnak, az ő védőszentjüknek templomához épült az az ispotály, ahol a zarándokok szállást, ellátást, és szükség szerint ápolást is kaptak. Itt volt ápoló a negyed nagy szülöttje, Szent Bona (1156-1207), akinek apja a Szentföldre ment harcolni, s többé nem tért vissza. Bona szerzetes nővérként maga is elzarándokolt a Szentföldre, s aztán Compostelába is, összesen kilencszer, majd Rómába és San Garganóba is. Szentté avatása után az ő ereklyéi is a Szent Márton-templom tekintélyét növelték.
A 13. századra már a tengeri kereskedelemből meggazdagodott családok – a Della Gherardescák, a Gambacorták és mások – is költöztek a negyedbe, gazdag adományaikkal támogatva a templomot és ispotályát, amely így a zarándokok mellett az iparos negyed proletariátusának támogatójává is vált, további aktualitást adva a köpenyét megosztó Szent Mártonnak.
Ilyen mecénások rendelhették meg a két Mária-táblaképet is Szent Márton figuráival, mégpedig a korabeli Pisa egyik legnagyobb festőjénél. Nevét nem tudjuk, ezért éppen ezekről a képekről Szent Márton Mester néven tartjuk számon. Korábban azonosították Cimabuéval és Giunta Pisanóval, a firenzei és pisai kora reneszánsz két alapító mesterével is, mígnem Roberto Longhi 1948-ben kimutatta önállóságát, de olyan nagyra tartotta, hogy az anagni székesegyház kriptájában dolgozó zseniális „Harmadik Anagni Mesterrel” azonosította őt, amit a későbbi kutatás elvetett. Ma Luciano Bellosi (1998) javaslatára a legvalószínűbbnek azt tartják, hogy ő az az Ugolino di Tedice nevű pisai festő, akinek egy feszületét az Ermitázs őrzi, a neves Ranieri di Ugolino festő apja.
A Szent Márton Mester és Cimabue festészete valóban közös gyökérre megy vissza. Mindketten sokat tanultak Giunta Pisanótól (1190 k.-1260), aki megújította a Bizáncból importált ikonfestészetet, s ezzel megteremtette az itáliai reneszánsz festészet alapjait. Pisano az ikonok síkszerű figuráit erős fény-árnyék hatásokkal tette plasztikussá, az érzelmek hangsúlyozásával emberibbé, és a verdaccióval, a testfelületek zöldes-olajbarnás plasztikus aláfestésével naturalisztikusabbá.
Cimabue majd ezt fokozza tovább, erősebb fény-árnyék hatásokkal, súlyosabb plaszticitással. A Szent Márton Mester ezzel szemben bizáncias módon a festett ruha felülete alatt elhelyezett ón/ezüst csíkokkal kelt háromdimenziós hatást. A következő generációk Cimabue technikáját vitték tovább, s a Szent Márton Mester megmaradt egy ragyogó, de lezáruló korszak utolsó mesterének.
A két mester különbségét jól érzékelteti az a Louvre-ben őrzött Maestà, amelyet Cimabue eredetileg a pisai San Francesco templom számára festett 1275 és 1300 között.
A főalakok beállítása ugyanolyan, mint a Szent Márton Mester Madonna-képén. Cimabue újítása azonban az, hogy az ottani narratív képek helyett a főalakokkal szinte azonos méretű angyalokat vonultat fel a trónus két oldalán, s minthogy itt a központi Madonnától eltérően már nem köti őt az előkép, ezeket sokkal plasztikusabbra és színesebbre veszi amannál. Így teremti meg a Maestànak azt a típusát, amelyet majd Giotto és Duccio bővítenek tovább a firenzei és sienai festészetben.
A Szent Márton Mester a bizánci vita icon, életrajzi ikon típusát követi, ahol a főalakot életének legfontosabb eseményei, csodái, vértanúsága keretezik. Itt nem egészen ezt látjuk, hanem Mária születésének előtörténetét, ahogyan azt a Szent Jakabnak tulajdonított „protoevangélium” és a Legenda Aurea elbeszélik. Mindkét forrás éppen ezekben az években válik nagyon népszerűvé Nyugaton, miután az előbbit a keresztesek elhozzák Keletről, az utóbbit pedig Jacobus de Voragine 1260-ban összeállítja.
Az előtörténet épp jókor érkezett meg Nyugatra, mert a ferencesek éppen ebben az időben kezdték népszerűsíteni a szeplőtelen fogantatás tanítását. Ez a közhiedelemmel ellentétben nem arról szól, hogy Mária férfi nélkül foganta Jézust, hanem hogy ő maga áteredő bűn nélkül fogantatott Isten kegyelméből, hogy ilyenformán a bűntől mentesen szülhesse meg Krisztust. Miután ez a tanítás Mária fogantatására és születésére terelte a figyelmet, nagyon kapóra jött egy olyan történet, amely ezt beszélte el részletesen, az apostoli tekintély által hitelesítve.
Máriától és a Gyermektől balra-jobbra hat-hat jelenet beszéli el a történetet. A sorozat az Angyali üdvözlettel kezdődik, ami látszólag felborítja az időrendet, de valójában ez a ciklus legfontosabb darabja, a vizuális és eszmei keret, az a pillanat, amelyért az összes többi történik, s amelyhez azok elvezetnek: a Megváltás történetének kezdete.
A jelenetek különlegessége, hogy az Angyali üdvözlettől eltekintve, ahol a hagyományt követve Gábriel jelenik meg Mária előtt, az összes többin ahol angyal szerepel, az Krisztus vonásait viseli. Ez a krisztomorf angyalábrázolás nem ritkaság a középkori nyugati és bizánci festészetben. Hiszen Krisztus Isten Igéje, tehát amikor az Ószövetségben Isten hírnöke megszólal, az Krisztuson, a megtestesülés előtti Igén keresztül történik. Másfelől a festő arra emlékezteti a nézőt, hogy a megtört Joachimot és Annát vigasztaló égi hang ugyanaz az isteni erő, aki Mária méhében emberré lesz, és akit itt Mária karján látunk.
A pap nem fogadja el Joachimnak a Templomban felajánlott áldozatát, sőt egyenesen kilöki őt onnan, mondván, hogy akinek nincs utódja Izraelben, az átkozott, és áldozata tisztátalan. Jobbra a többi zsidó és írástudó mint tanúk állnak. A festő tiszta ólomfehér vonások sűrű hálózatával ad fényt és textúrát a ruháknak
Joachim (jobbra, sötétzöld ruhában) pásztorai közé menekül, ahol Isten angyala kinyilatkoztatja neki, hogy hamarosan leánya születik
Az angyal először jelenik meg Joachim és pásztorai előtt
Joachim álmában örömhírt kap az angyaltól, aki felébredése után is közli vele ugyanazt
Joachim a hírért hálából egy rögtönzött oltáron tíz bárányt áldoz fel, krisztomorf angyalok segítségével
Joachim pásztorai kíséretében visszatér a városba, amelynek kapujában az angyal vár rá, s Joachim alázattal köszönti őt
Az angyal Annának is hírül adja a kertben leánya születését. A kép jobb oldalán Anna a szobájában mereng, s a szolgálólány talán az angyal érkezésére figyelmezteti
Baloldalt az angyal felszólítja Annát, hogy menjen a városkapuhoz Joachim elé. Jobbra Anna és Joachim átölelik egymást a kapuban. Csókjuk a Szeplőtelen Fogantatást szimbolizálja
Mária születése. A kompozíció a fekvő kismamával és a gyermeket fürdető bábákkal a Jézus születése-jelenetekét másolja
A hároméves Máriát szülei elviszik a templomba, amelynek lépcsőin a gyermek magától sétál fel az ugyancsak krisztomorf főpap elé
A záróképen négy kiemelt szent: Péter, Pál, Jakab (a protoevangélium szerzője) és Keresztelő Szent János (Krisztus unokatestvére)
A trónus lábánál köpenyét megosztó Szent Márton jelentőségét nagyban emeli, hogy ilyen súlyú történethez asszisztál, mintegy annak extra jeleneteként, és hogy ilyen mennyei udvartartás tagja.
A lunetta-képen nincs ilyen részletezett történet. De teológiai finomság azért van.
A szoptató Madonnát anya és gyermek közötti gyengéd érzelmi kapcsolat kifejezésének szoktuk látni, s a reneszánsz és a barokk művészet mindent meg is tett azért, hogy ilyennek lássuk. De a formula eredetileg teológiai tanítást hordozott.
Az 5. században Nesztoriosz konstantinápolyi pátriárka hirdette azt, hogy Krisztusban az isteni és emberi természet elkülönült egymástól. A Nesztorioszt elítélő 431-es efezusi zsinat viszont kimondta, hogy a két természet elválaszthatatlanul egyesült benne, sőt Alexandriai Szent Cirill kifejezetten Mária szoptatására hivatkozott, mint annak bizonyítékára, hogy Isten Fia valóban és teljesen emberi csecsemővé lett. A Galaktotrophousa (Tejjel tápláló Istenszülő) képi formula így az orthodox álláspont kifejezése lett.
A keleti kereszténységben az 5. századtól elterjedt formula éppen Pisa tengeri kereskedelmi kapcsolatain keresztül éri el a Nyugatot a 13. században, s a Szent Márton Mester képe ennek az első ismert nyugati megfogalmazása. Hogy a mester – vagy a program készítője – tisztában volt a formula eredeti teológiai jelentésével, azt az is bizonyítja, hogy Máriától jobbra Evangélista Szent János éppen azt a verset – „Kezdetben volt az Ige” – írja le könyvébe, amelynek folytatása az: „És az Ige testté lőn és miköztünk lakozék.”
A kép központja Mária, és a valóban emberként megtestesült isteni Logosz. De hogy Szent Márton ennek legfőbb tanújával, Evangélista Szent Jánossal egyenrangú udvartartás-tagként jelenhet meg rajta, az hatalmas megtiszteltetés lehetett a képet megrendelő plébánia számára. És Szent Márton számára is. És hát valljuk be, egy kicsit számunkra, kései honfitársai számára is.










Add comment